Sziasztok!
Tudom, hogy megint sokat késtem és ne haragudjatok, de.. de így jött össze. :/ Azért köszönöm, hogy még a késések ellenére is velem vagytok és érdekel titeket, amit csinálok, mert a számok ezt mutatják, szerencsére!(: Egyre több a látogató, a feliratkozó és az oldalmegjelenítés, amit nagyon szépen köszönök!! Még mindig imádlak titeket, annak ellenére, hogy nem hozom hetente a részeket! Most úgy alakultak a dolgok, hogy más élvez elsőbbséget, nem a blog.. Szóval, kérlek, nézzétek el ezt nekem! És kitartás a sulisoknak! (: Élvezzétek ki.. higgyétek el, utána csak nehezebb lesz.. Na, de.. ennyit a kisregényről.. jó olvasást! :)
,,Úgy éreztem: végre megérkeztem. Haza, az igazi otthonomba. Mintha ez volna az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan hozzásimulva, ahol otthon vagyok, ahova tartozom. Ahová mindig is vágytam. Szótlanul feküdtünk sokáig, átölelve egymást, összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a csönd maga volt az örökkévalóság, de tudtam, hogy ha örökké tartana, akkor sem lenne elég."
A Nap reggeli sugarai narancssárga fényt vetettek az ágyra, s fejem fölött a falra, egyenesen Louis arcán keresztül; aki kisimult, nyugodt arccal feküdt mellettem. A fények világosabbá tették barna haját, amibe késztetést éreztem, hogy újra, többször is beletúrjak, ahogy éjszaka is tettem. Kezem automatikusan végighúztam ajkaimon, majd arccsontom vonalán, ahol tegnap szerelmem érintett, szájával, s finom kezével egyaránt. Percekig feküdtem úgy mellette, hogy csak néztem ahogy alszik, majd a takarót magam köré csavarva indultam meg a hatalmas ablak elé, ami lehetővé tette a kilátást a napfelkeltére. Egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Számtalanszor megszerettem már volna nézni, ahogy kel fel a nap, de sosem volt erőm addig fent maradni, vagy esetleg, akkor felkelni, amikor ez megtörténik. Most viszont láttam és gyönyörű volt. Hiába igyekeztem átadni magam a látványnak, egy idő után gondolataim megint az ágyon fekvő fiúra kalandoztak. Újra és újra lejátszódott bennem a tegnap este, ahogy érintett, ahogy vigyázott rám. Sosem mertem volna gondolni, hogy valaki ennyire.. figyelmes és érzékeny lesz velem. Reménykedni sem mertem benne, hogy egyszer találok valaki olyat, mint Louis. Ő az, akit mindig is magam mellett szeretnék tudni, akivel még az örökkévalóság sem lenne elég, mert kizárt, hogy valaha is beleunjak az együttlétünkbe. Újabb kép jelent meg előttem, amitől éreztem, hogy elönt a forróság. Loui egész testemet csókokkal lepi el, miközben nevemet suttogja, s én már attól elolvadtam, ahogy kimondta a nevem. Tele szeretettel és lágysággal. S úgy tartott a karjában, úgy ölelt, mintha bármelyik percben megrepedhetnék, s darabjai eshetnék szét. Mintha szilánkjaira törhetnék alatta, ahogy én törtem össze a szívét, mikor elmentem. Ahogy mindkettőnket összetörtem. Megrázva a fejemet űztem el a rossz emlékeket, tekintetem visszavezettem a felkelő Naphoz, ami már félig meg is mutatta magát, sugaraival megcsillogtatva a szállodához tartozó hatalmas medence vízét, amire szintén rálátást nyertem, a hatalmas ablaknak köszönhetően. Szinte éreztem, ahogy barátom derekamat átfogva ölel, szorosan, de mégis gyengéden. Mint, aki nem tud eleget fogni belőlem, de mégis fél, hogy ha egyszerre túl sokat markol belőlem, eltűnök a karjaiból. Az egész testem belebizserget az érintése emlékébe.
-Fázol? - suttogta lágyan közvetlen a fülembe. Más esetben megijedtem volna, de ezt a hangot lehetetlen volt összetéveszteni egy másik hanggal. Bárhol, bármikor felismerném. Szemeim felpattantak, ahogy megéreztem, hogy hátamat már nem a takaró melegíti, hanem a reggeli rekedtes, bár lágy hangoz tartozó fiú testéből áradó meleg tölt fel engem is. Kezével valóban átkarolt, nem csak az emlék volt annyira valóságos. S most is úgy ölelt mint az éjszaka. Fejemet vállának döntve adtam át magam ölelő karjainak, teste melegének és a napfelkeltének, s ez az egész együttvéve tökéletesebb már nem is lehetett volna. - Hogy érzed magad? - kérdezte miután egy puszit nyomot arcomra, s mintha aggodalmat véltem volna felfedezni hangjában.
-Tökéletesen. - ajkára csókot nyomtam, ezzel is igyekeztem elűzni az aggodalmát, s biztosítani róla, hogy valóban fantasztikusan érzem magam. És ezt neki köszönhetem. - Ha ennél jobban lennék, fel kellene, hogy robbanjak. - kuncogtam, s éreztem, ahogy merev tartásából enged egy keveset.
-Miért keltél fel? - arcát már a nyakamba temette, lehelete csiklandozta a nyakam, melytől egész bőröm libabőrbe borult. Egyre gyorsabban vettem a levegőt.
-Nem tudom.. csak.. csak felkeltem aztán néztem ahogy alszol. És ha már felkeltem idejöttem az ablakhoz. Mindig is látni szerettem volna a napfelkeltét.
-Szólhattál volna. Gondoskodtam volna róla, hogy fent maradj, vagy..
-Igen, azt gondolom. - forgattam szemeimet, de közben levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.
-..vagy felkeltettelek volna. Én is szeretem nézni, ahogy te alszol.
-Egész éjszaka fent maradnál, hogy aztán felkelts naplementekor?
-Igen.
-Te tiszta hülye vagy. - mosolyogtam fel rá, de arcizmai meg sem mozdultak. Furán komolyak voltak a vonásai. Hátranyúltam, hogy megérintsem az arcát, majd kezemet tarkójára vezettem, ahol ujjaim szórakozottan túrtak bele hajába, mire szeme lecsukódott, s mellkasa gyorsabban mozgott. - Szeretlek, Louis. - Szeme felpattant, s tele volt vágyakozással. Erősebben fogta csípőmet, majd maga felé fordított, én pedig meglepetésembe még a testemet takaró anyagot is elengedtem, s így hullott le lábaim elé. Éreztem, ahogy egész testem lángra lobban, szinte azonnal meggyulladtam, ahogy ott álltam előtte meztelenül. Este legalább sötét volt és nem láthatta, ahogy az egész vörös lesz. És ezt mind ő váltja ki belőlem.. miért kell ennyire.. ennyire tetszenie? Miért nem tudom félvállról venni, hogy ennyire megvan benne minden, amire vágyom, s amit eddig másban nem találtam meg? Miközben magamban szitkozódtam lehunytam a szemem és igyekeztem nem elképzelni az előttem álló fiú csillogó tekintetét, ahogy végigpásztázza egész testemet a szemével, a lábam ujjától, egészen vérvörös arcomig. Nem tudom hány perc telhetett el úgy, hogy csak csöndben álltunk egymás előtt, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy ujjak simogatják végig a gerincemet, s az egész testem beleborzongott már az első érintésre. Szinte elolvadtam a karjai között, s már nem kellett erőltetnem a szemeimet, hogy csukva maradjanak. Egyszerűen csak átadtam magam Louis érintéseinek, ahogy mindig is szoktam.
-Szeretem, ahogy elpirulsz. - Persze, hogy elpirulok, ha előtted állok meztelenül, te meg eléred, hogy a karjaidba omoljak, ráadásul minden próbálkozás és erőfeszítés nélkül.. És mindennek a tetejébe a fülembe suttogsz, s a hátamat simogatod, amibe az egész testem beleremeg és lefogadom, hogy élvezed, hogy így reagálok. Igazán, nagyon köszönöm, Mr. Ellenállhatatlan Tomlinson! De mindezek helyet, csak annyit mondtam:
-Jó.. mert én utálom. - keze állam alá csúszott, ezzel is elérve, hogy szemem kinyissam, s egyenesen az ő kék szempárjára figyeljek. A csillogás valóban ott volt a tekintetében, ahogy képzeltem, de egyáltalán nem úgy nézett rám, mint egy vadállat, aki épp becserkészi áldozatát. Inkább úgy nézett rám, mint.. mint, aki örül, hogy lát és létezem. Szája széle remegett, amiből tudtam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani.
-Komolyan gondoltam, amit előbb mondtam. Bármit megtennék, hogy boldognak lássalak, és ha neked ehhez napfelkelte kell.. tőlem megkapod. - Egy kósza hajtincset fülem mögé igazított, majd lágyan nézett újra a szemebe. - Én is szeretlek. - Hosszasan néztünk egymás szemébe, majd levegőt venni is elfelejtettem, ahogy ajkait hirtelen az enyémekre tapasztotta, nyelve könnyedén csusszant át a számba, s a takarót a földön hagyva felkapott, s indult el velem az ágyba. Hevesen faltuk egymás ajkát, simogattuk, s kényeztettük egymást. Már kezdtem azt hinni, hogy mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, s végignézve magunkon így is lett volna, ha nem kopogtatnak az ajtónkon. Loui kelletlenül szállt le rólam, majd a telefonja után nyúlt, s kijelzőjén az óra fél hetet mutatott.
-Basszus! - morgott az orra alatt, én pedig a tegnapi ruháimat összeszedtem a földről, s gyorsan magamra kaptam őket, hogy ajtót nyithassak. Mikor kinyitottam a köztünk levő akadályt, Liam álmos arcával találtam magam szembe, s mikor meglátott száját mosolyra húzta.
-Helyes. Látom már kész vagy. Feltételezem Louis is itt van, mivel a szobájában nem találtam.
-Nahát! Valami különleges képességgel lehetsz megáldva. Mi az? Gondolatolvasás? Falon át látás? Vagy előre láttad a jövőt és abból szűrted le, hogy a barátom nálam lehet, miután tegnap este együtt jöttünk fel?
-Mindig elfelejtem, hogy reggel a szokásosnál is idegesítőbb tudsz lenni. De azért szeretlek, húgi. - Majd miután hajamat összeborzolta - nem mintha a reggeli kócos szénaboglya a fejemen nem lett volna elég - belépett a szobába. Letelepedett a fotelbe, majd duzzogva követtem. - Összepakoltál? - kérdezte én pedig értetlenül néztem rá.
-Nem hiszem, hogy tegnap este annyit ittam volna, hogy ilyesmit elfelejtsek, szóval.. miért is kéne összepakolnom? Megyünk valahova?
-Én pedig nem hiszem, hogy tényleg minden reggel ennyire kibírhatatlan tudsz lenni. Mi lenne, ha..
-Hát, a reggeli kibírhatatlanság úgy nézem Payne szokás. - Jött elő a másik szobából Louis, most már felöltözve a tegnapi cuccaiba. - És mielőtt leszidnád a húgodat, nem szóltam neki.
-Miről nem szóltál? - Kaptam fel fejemet, s valamiért félelem fogott el.
-Még szerencse, hogy itt vagyok. Megkíméllek egy nyomasztó beszélgetéstől Helenával.
-Te vagy a hősöm, Liam.
-Utálom mikor úgy beszélgettek, mintha itt sem lennék.. - vágtam közbe. - mondjátok már, hogy mi van! - Bátyám arcáról eltűnt a jókedv, ahogy felém fordult, hogy belekezdjen mondandójába, engem pedig elfogott az aggodalom. Louis leült velünk szembe, miközben a cipőjét vette, s inkább ő kezdett bele.
-Nekünk tovább kell mennünk.. még legalább úgy..harminc koncertet kell végigcsinálnunk Amerikába, és..
-És amikor úgy érti ,,nekünk".. - folytatta Liam.
-Akkor abba én is beleszámítok. - mondtam ki hangosan a szavakat, amiket inkább csak magamnak szántam. Egyáltalán nem készültem még fel rá, hogy elmenjek.. tudtam, hogy egyszer visszamegyek Londonba, de nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap. Nem hagyhatom itt a barátaimat, akik ittlétemet elviselhetővé, sőt boldoggá tették! Köszönés nélkül biztosan nem.. Mikor továbbra is csak magam elé meredtem, s a fiúk is rájöttek, hogy nem fogok válaszolni Louis folytatta.
-Most, hogy újra megtaláltunk és megint velünk vagy.. eszedbe ne jusson, hogy nélküled megyünk el! - hangja vádló volt, amire akaratlanul is felkaptam a fejem. Tényleg, mintha kicsit.. dühös lett volna, amiért számba vettem azt a lehetőséget, hogy nem megyek velük. Pedig ki sem mondtam... talán neki van gondolatolvasó képessége. De mi az én képességem? Ha maradok.. a családomnak és a szerelmemnek okozok fájdalmat. Ha megyek.. akkor a barátaimnak. Tartozom Abby-nek és George-nak. Legalább annyival, hogy rendesen elköszönök..
-Mikor indulunk? - suttogásnál több nem jött ki a számon.
-Nagyjából egy óra múlva. - ahogy előbb jött a félelemérzet, most úgy jött a düh és kiakadtam. És persze megint azokon az embereken töltöttem le a mérgem, akiket a legjobban szeretek.
-Nem dönthetitek el helyettem, hogy mikor és mit csináljak! Ti már akkor eldöntöttétek, hogy veletek megyek mikor még meg sem kérdeztetek! Ugye? - mindketten hallgattak, de állták a tekintetem. Volt egy olyan érzésem, hogy számítottak rá, hogy kiakadok. Naná, mint mindig, ha valami olyasmi történik, amibe nem hagyják, hogy az ember beleszóljon, még ha róla is van szó.. mikor helyettem döntenek. Ki ne akadna ki? És én hangot is adok nemtetszésemnek. Néha azt kívánom bár ne lenne ekkora szám, hogy csak úgy egyszerűen fogadjam el a dolgokat, s törődjek bele abba, ami körülöttem történik.. de az nem én lennék. - El kéne, hogy fogadjátok végre.. én is megtudom hozni a saját döntéseimet! Nincs beleszólásotok az életembe. Ha nem tűnt volna fel, így is mindig azt csinálom, amit én akarok. Igen.. önfejű, makacs, nagyszájú tizenkilenc éves lány vagyok.. törődjetek bele!
-Szóval nem jössz velünk? - kérdezte Louis alig hallhatóan. Magában mintha már beletörődött volna a dologba és abba, hogy ez vagyok én.. javíthatatlanul akaratos tinédzser. Aki néha hisztis..
-Azt nem mondtam. - reményekkel teli szemekkel nézett fel rám, mire gyorsan folytattam. - Én még.. még nem tudom.
-Akkor azt hiszem a ,,bizonytalan" és a ,,határozatlan" is mehet a listához.
-Liam, te aztán már igazán megszokhattad volna, hogy ilyen vagyok.
-Meg is szoktam.. szerinted miért nem kezdett el veled veszekedni egyikünk sem? Tudtok, hogy ez lesz. Nem engeded el könnyen azokat, akiket megszeretsz. - szája szomorú mosolyra húzódott én pedig gondolkozás nélkül közelebb csúsztam hozzá a kanapén és átöleltem. Szerettem az olyan pillanatokat, amikor úgy viselkedhettünk, mint a normális testvérek. Veszekszünk, ordítozunk egymással, röhögünk azon, hogy milyen hülyék voltunk, majd hatalmas ölelésben kötünk ki. Persze most is szeretem, hogy híres és egyre jobban értem, miért akar védeni a médiától, s ezzel együtt egyre jobban érzem azt, hogy szerencsés vagyok, amiért velük lehetek. Hiszen mindannyian keveset találkoznak a családjukkal, de én valamilyen oknál fogva itt lehetek, és tudom, hogy ezért hálásnak kell lennem. És minél több időt töltök el velük, úgy leszek egyre jobban hálásabb is. Most viszont újra azt kellett eldöntenem, hogy velük maradok-e vagy nem.. velük megyek-e vagy nem.. Mennyi időről lehet szó? Hetekről, hónapokról? Az élet folyton döntések sorozatát állítja az utamba.
-Jól van - húzódott el. - megyek pakolni. Egy óra múlva találkozunk a hallban, akárhogy is döntesz. - azzal egy csókot nyomott homlokomra, majd kiment. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, megkerültem az előttem lévő asztalt, s egyenesen Louis-hoz mentem, s az ölébe foglaltam helyet.
-Bárhogy is lesz.. ne felejtsd el, hogy szeretlek és nem örökre leszünk távol.
-Tudod, nekem nagyon úgy hallatszik, hogy itt akarsz maradni.
-Jelenleg olyan megoldáson agyalok, ami mindenkinek jó.
-Nagyjából tizenkét órája kaptalak vissza, és azt akarod, hogy két teljes hónapig megint nélküled éljek.
-Nekem is ugyanolyan érzés lenne, mint neked..
-Mindegy.. mennem kell pakolni. - lassan állt fel a fotelből, ezzel is finoman helyezve engem a földre. Ott álltam, csak néztem a fiút, aki az életem legjobb része lett, és sikerült megint megbántanom, pedig egyáltalán nem akartam.
-Louis! - szóltam utána, s közé és az ajtó közé siettem. Szótlanul néztük egymást, majd ajkait igyekezett mosolyra húzni, kisebb sikerrel.
-Ne aggódj. Nem haragszom, csak szeretném, ha jól döntenél. Azt szeretném, hogy velem legyél, de nem fogom befolyásolni a döntésedet.
-Tudom. - azzal ingénél fogva húztam magamhoz, számat az övére tapasztottam, s minden érzelmemet beleadtam a csókba, amit ő puha ajkaival ugyanolyan érzelemmel teli viszonzott. Mikor elvált tőlem végigsimított arcomon, én pedig kiutat engedélyeztem neki, ellépve az ajtótól.
Fél óra múlva találkoztam Abby-vel a szálloda büféje előtt. Miközben croissant és kávét tett le elém az asztalra belekezdtem a reggeli - vagy inkább hajnali - beszélgetésbe, ami Liam, Louis és köztem zajlott le. Mire a történet végére értem Abs könnyes szemekkel nézett rám a reggelije felett.
-Ne haragudj, csak.. azt hittem kicsit tovább leszel itt.. velünk.
-Én is. De még nem tudom megyek-e. Még nem döntöttem.
-Ugyan Helena. A srácok negyed óra múlva indulnak, és..
-Tudom. Tudom, de van más megoldás is.. tudom, hogy van. Kell lennie.
-Mi is megszerettünk. - mosolygott de arca nedves volt a könnyeitől. - Igazából te vagy itt az egyetlen barátunk, de.. menned kell. Megértjük.
-Abby.. - sóhajtottam, de mire folytathattam volna az itteni egyetlen barátnőm felállt, kezét a szája elé kapta és elsietett. Reménykedtem benne, hogy ezt az egészet megúszom sírás nélkül.. nem számítottam rá, hogy ennyire rosszul fogja érinteni a dolog. Szememet szúrni kezdték a könnyek. Kifizettem a reggelit, majd a hallba igyekeztem, hiszen már csak tíz percem volt, hogy döntést hozzak. Miért mindig ennyire nehéz dönteni? Miért kell választani a barátaim és a családom között? Akkor is kitalálok valami rendes megoldást, ami..
-Helena! - gondolatmenetemből a felém siető George hangja zökkentett ki. Ahogy megláttam, tudtam, hogy Abby mindent elmondott neki, valószínűleg zokogva, s ahogy megjelent előttem a kép, a könnyeim akaratlanul is utat nyertek maguknak. Ahogy George elég közel ért hozzám egymás szorosan ölelő karjaiban kötöttünk ki. Nem kellett mit mondanom, mivel a barátnője megtette helyettem, s neki se kellett semmit mondani. Elég volt, hogy ott áll mellettem. Az én időm pedig majdnem lejárt és ott álltam a hall közepén, ahol mindenki csak az én döntésemre vár, s legszívesebben eltűntem volna az emberek tekintete elől. Barátom oldalán megjelent Abby is, szeme vörös volt a sírástól. Majd a lift is megérkezett és a családom hangos beszélgetés közepette szállt ki belőle. Nekem pedig döntenem kellett. És az utolsó pillanatban döntöttem is.
-Fázol? - suttogta lágyan közvetlen a fülembe. Más esetben megijedtem volna, de ezt a hangot lehetetlen volt összetéveszteni egy másik hanggal. Bárhol, bármikor felismerném. Szemeim felpattantak, ahogy megéreztem, hogy hátamat már nem a takaró melegíti, hanem a reggeli rekedtes, bár lágy hangoz tartozó fiú testéből áradó meleg tölt fel engem is. Kezével valóban átkarolt, nem csak az emlék volt annyira valóságos. S most is úgy ölelt mint az éjszaka. Fejemet vállának döntve adtam át magam ölelő karjainak, teste melegének és a napfelkeltének, s ez az egész együttvéve tökéletesebb már nem is lehetett volna. - Hogy érzed magad? - kérdezte miután egy puszit nyomot arcomra, s mintha aggodalmat véltem volna felfedezni hangjában.
-Tökéletesen. - ajkára csókot nyomtam, ezzel is igyekeztem elűzni az aggodalmát, s biztosítani róla, hogy valóban fantasztikusan érzem magam. És ezt neki köszönhetem. - Ha ennél jobban lennék, fel kellene, hogy robbanjak. - kuncogtam, s éreztem, ahogy merev tartásából enged egy keveset.
-Miért keltél fel? - arcát már a nyakamba temette, lehelete csiklandozta a nyakam, melytől egész bőröm libabőrbe borult. Egyre gyorsabban vettem a levegőt.
-Nem tudom.. csak.. csak felkeltem aztán néztem ahogy alszol. És ha már felkeltem idejöttem az ablakhoz. Mindig is látni szerettem volna a napfelkeltét.
-Szólhattál volna. Gondoskodtam volna róla, hogy fent maradj, vagy..
-Igen, azt gondolom. - forgattam szemeimet, de közben levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon.
-..vagy felkeltettelek volna. Én is szeretem nézni, ahogy te alszol.
-Egész éjszaka fent maradnál, hogy aztán felkelts naplementekor?
-Igen.
-Te tiszta hülye vagy. - mosolyogtam fel rá, de arcizmai meg sem mozdultak. Furán komolyak voltak a vonásai. Hátranyúltam, hogy megérintsem az arcát, majd kezemet tarkójára vezettem, ahol ujjaim szórakozottan túrtak bele hajába, mire szeme lecsukódott, s mellkasa gyorsabban mozgott. - Szeretlek, Louis. - Szeme felpattant, s tele volt vágyakozással. Erősebben fogta csípőmet, majd maga felé fordított, én pedig meglepetésembe még a testemet takaró anyagot is elengedtem, s így hullott le lábaim elé. Éreztem, ahogy egész testem lángra lobban, szinte azonnal meggyulladtam, ahogy ott álltam előtte meztelenül. Este legalább sötét volt és nem láthatta, ahogy az egész vörös lesz. És ezt mind ő váltja ki belőlem.. miért kell ennyire.. ennyire tetszenie? Miért nem tudom félvállról venni, hogy ennyire megvan benne minden, amire vágyom, s amit eddig másban nem találtam meg? Miközben magamban szitkozódtam lehunytam a szemem és igyekeztem nem elképzelni az előttem álló fiú csillogó tekintetét, ahogy végigpásztázza egész testemet a szemével, a lábam ujjától, egészen vérvörös arcomig. Nem tudom hány perc telhetett el úgy, hogy csak csöndben álltunk egymás előtt, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy ujjak simogatják végig a gerincemet, s az egész testem beleborzongott már az első érintésre. Szinte elolvadtam a karjai között, s már nem kellett erőltetnem a szemeimet, hogy csukva maradjanak. Egyszerűen csak átadtam magam Louis érintéseinek, ahogy mindig is szoktam.
-Szeretem, ahogy elpirulsz. - Persze, hogy elpirulok, ha előtted állok meztelenül, te meg eléred, hogy a karjaidba omoljak, ráadásul minden próbálkozás és erőfeszítés nélkül.. És mindennek a tetejébe a fülembe suttogsz, s a hátamat simogatod, amibe az egész testem beleremeg és lefogadom, hogy élvezed, hogy így reagálok. Igazán, nagyon köszönöm, Mr. Ellenállhatatlan Tomlinson! De mindezek helyet, csak annyit mondtam:
-Jó.. mert én utálom. - keze állam alá csúszott, ezzel is elérve, hogy szemem kinyissam, s egyenesen az ő kék szempárjára figyeljek. A csillogás valóban ott volt a tekintetében, ahogy képzeltem, de egyáltalán nem úgy nézett rám, mint egy vadállat, aki épp becserkészi áldozatát. Inkább úgy nézett rám, mint.. mint, aki örül, hogy lát és létezem. Szája széle remegett, amiből tudtam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani.
-Komolyan gondoltam, amit előbb mondtam. Bármit megtennék, hogy boldognak lássalak, és ha neked ehhez napfelkelte kell.. tőlem megkapod. - Egy kósza hajtincset fülem mögé igazított, majd lágyan nézett újra a szemebe. - Én is szeretlek. - Hosszasan néztünk egymás szemébe, majd levegőt venni is elfelejtettem, ahogy ajkait hirtelen az enyémekre tapasztotta, nyelve könnyedén csusszant át a számba, s a takarót a földön hagyva felkapott, s indult el velem az ágyba. Hevesen faltuk egymás ajkát, simogattuk, s kényeztettük egymást. Már kezdtem azt hinni, hogy mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, s végignézve magunkon így is lett volna, ha nem kopogtatnak az ajtónkon. Loui kelletlenül szállt le rólam, majd a telefonja után nyúlt, s kijelzőjén az óra fél hetet mutatott.
-Basszus! - morgott az orra alatt, én pedig a tegnapi ruháimat összeszedtem a földről, s gyorsan magamra kaptam őket, hogy ajtót nyithassak. Mikor kinyitottam a köztünk levő akadályt, Liam álmos arcával találtam magam szembe, s mikor meglátott száját mosolyra húzta.
-Helyes. Látom már kész vagy. Feltételezem Louis is itt van, mivel a szobájában nem találtam.
-Nahát! Valami különleges képességgel lehetsz megáldva. Mi az? Gondolatolvasás? Falon át látás? Vagy előre láttad a jövőt és abból szűrted le, hogy a barátom nálam lehet, miután tegnap este együtt jöttünk fel?
-Mindig elfelejtem, hogy reggel a szokásosnál is idegesítőbb tudsz lenni. De azért szeretlek, húgi. - Majd miután hajamat összeborzolta - nem mintha a reggeli kócos szénaboglya a fejemen nem lett volna elég - belépett a szobába. Letelepedett a fotelbe, majd duzzogva követtem. - Összepakoltál? - kérdezte én pedig értetlenül néztem rá.
-Nem hiszem, hogy tegnap este annyit ittam volna, hogy ilyesmit elfelejtsek, szóval.. miért is kéne összepakolnom? Megyünk valahova?
-Én pedig nem hiszem, hogy tényleg minden reggel ennyire kibírhatatlan tudsz lenni. Mi lenne, ha..
-Hát, a reggeli kibírhatatlanság úgy nézem Payne szokás. - Jött elő a másik szobából Louis, most már felöltözve a tegnapi cuccaiba. - És mielőtt leszidnád a húgodat, nem szóltam neki.
-Miről nem szóltál? - Kaptam fel fejemet, s valamiért félelem fogott el.
-Még szerencse, hogy itt vagyok. Megkíméllek egy nyomasztó beszélgetéstől Helenával.
-Te vagy a hősöm, Liam.
-Utálom mikor úgy beszélgettek, mintha itt sem lennék.. - vágtam közbe. - mondjátok már, hogy mi van! - Bátyám arcáról eltűnt a jókedv, ahogy felém fordult, hogy belekezdjen mondandójába, engem pedig elfogott az aggodalom. Louis leült velünk szembe, miközben a cipőjét vette, s inkább ő kezdett bele.
-Nekünk tovább kell mennünk.. még legalább úgy..harminc koncertet kell végigcsinálnunk Amerikába, és..
-És amikor úgy érti ,,nekünk".. - folytatta Liam.
-Akkor abba én is beleszámítok. - mondtam ki hangosan a szavakat, amiket inkább csak magamnak szántam. Egyáltalán nem készültem még fel rá, hogy elmenjek.. tudtam, hogy egyszer visszamegyek Londonba, de nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap. Nem hagyhatom itt a barátaimat, akik ittlétemet elviselhetővé, sőt boldoggá tették! Köszönés nélkül biztosan nem.. Mikor továbbra is csak magam elé meredtem, s a fiúk is rájöttek, hogy nem fogok válaszolni Louis folytatta.
-Most, hogy újra megtaláltunk és megint velünk vagy.. eszedbe ne jusson, hogy nélküled megyünk el! - hangja vádló volt, amire akaratlanul is felkaptam a fejem. Tényleg, mintha kicsit.. dühös lett volna, amiért számba vettem azt a lehetőséget, hogy nem megyek velük. Pedig ki sem mondtam... talán neki van gondolatolvasó képessége. De mi az én képességem? Ha maradok.. a családomnak és a szerelmemnek okozok fájdalmat. Ha megyek.. akkor a barátaimnak. Tartozom Abby-nek és George-nak. Legalább annyival, hogy rendesen elköszönök..
-Mikor indulunk? - suttogásnál több nem jött ki a számon.
-Nagyjából egy óra múlva. - ahogy előbb jött a félelemérzet, most úgy jött a düh és kiakadtam. És persze megint azokon az embereken töltöttem le a mérgem, akiket a legjobban szeretek.
-Nem dönthetitek el helyettem, hogy mikor és mit csináljak! Ti már akkor eldöntöttétek, hogy veletek megyek mikor még meg sem kérdeztetek! Ugye? - mindketten hallgattak, de állták a tekintetem. Volt egy olyan érzésem, hogy számítottak rá, hogy kiakadok. Naná, mint mindig, ha valami olyasmi történik, amibe nem hagyják, hogy az ember beleszóljon, még ha róla is van szó.. mikor helyettem döntenek. Ki ne akadna ki? És én hangot is adok nemtetszésemnek. Néha azt kívánom bár ne lenne ekkora szám, hogy csak úgy egyszerűen fogadjam el a dolgokat, s törődjek bele abba, ami körülöttem történik.. de az nem én lennék. - El kéne, hogy fogadjátok végre.. én is megtudom hozni a saját döntéseimet! Nincs beleszólásotok az életembe. Ha nem tűnt volna fel, így is mindig azt csinálom, amit én akarok. Igen.. önfejű, makacs, nagyszájú tizenkilenc éves lány vagyok.. törődjetek bele!
-Szóval nem jössz velünk? - kérdezte Louis alig hallhatóan. Magában mintha már beletörődött volna a dologba és abba, hogy ez vagyok én.. javíthatatlanul akaratos tinédzser. Aki néha hisztis..
-Azt nem mondtam. - reményekkel teli szemekkel nézett fel rám, mire gyorsan folytattam. - Én még.. még nem tudom.
-Akkor azt hiszem a ,,bizonytalan" és a ,,határozatlan" is mehet a listához.
-Liam, te aztán már igazán megszokhattad volna, hogy ilyen vagyok.
-Meg is szoktam.. szerinted miért nem kezdett el veled veszekedni egyikünk sem? Tudtok, hogy ez lesz. Nem engeded el könnyen azokat, akiket megszeretsz. - szája szomorú mosolyra húzódott én pedig gondolkozás nélkül közelebb csúsztam hozzá a kanapén és átöleltem. Szerettem az olyan pillanatokat, amikor úgy viselkedhettünk, mint a normális testvérek. Veszekszünk, ordítozunk egymással, röhögünk azon, hogy milyen hülyék voltunk, majd hatalmas ölelésben kötünk ki. Persze most is szeretem, hogy híres és egyre jobban értem, miért akar védeni a médiától, s ezzel együtt egyre jobban érzem azt, hogy szerencsés vagyok, amiért velük lehetek. Hiszen mindannyian keveset találkoznak a családjukkal, de én valamilyen oknál fogva itt lehetek, és tudom, hogy ezért hálásnak kell lennem. És minél több időt töltök el velük, úgy leszek egyre jobban hálásabb is. Most viszont újra azt kellett eldöntenem, hogy velük maradok-e vagy nem.. velük megyek-e vagy nem.. Mennyi időről lehet szó? Hetekről, hónapokról? Az élet folyton döntések sorozatát állítja az utamba.
-Jól van - húzódott el. - megyek pakolni. Egy óra múlva találkozunk a hallban, akárhogy is döntesz. - azzal egy csókot nyomott homlokomra, majd kiment. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, megkerültem az előttem lévő asztalt, s egyenesen Louis-hoz mentem, s az ölébe foglaltam helyet.
-Bárhogy is lesz.. ne felejtsd el, hogy szeretlek és nem örökre leszünk távol.
-Tudod, nekem nagyon úgy hallatszik, hogy itt akarsz maradni.
-Jelenleg olyan megoldáson agyalok, ami mindenkinek jó.
-Nagyjából tizenkét órája kaptalak vissza, és azt akarod, hogy két teljes hónapig megint nélküled éljek.
-Nekem is ugyanolyan érzés lenne, mint neked..
-Mindegy.. mennem kell pakolni. - lassan állt fel a fotelből, ezzel is finoman helyezve engem a földre. Ott álltam, csak néztem a fiút, aki az életem legjobb része lett, és sikerült megint megbántanom, pedig egyáltalán nem akartam.
-Louis! - szóltam utána, s közé és az ajtó közé siettem. Szótlanul néztük egymást, majd ajkait igyekezett mosolyra húzni, kisebb sikerrel.
-Ne aggódj. Nem haragszom, csak szeretném, ha jól döntenél. Azt szeretném, hogy velem legyél, de nem fogom befolyásolni a döntésedet.
-Tudom. - azzal ingénél fogva húztam magamhoz, számat az övére tapasztottam, s minden érzelmemet beleadtam a csókba, amit ő puha ajkaival ugyanolyan érzelemmel teli viszonzott. Mikor elvált tőlem végigsimított arcomon, én pedig kiutat engedélyeztem neki, ellépve az ajtótól.
Fél óra múlva találkoztam Abby-vel a szálloda büféje előtt. Miközben croissant és kávét tett le elém az asztalra belekezdtem a reggeli - vagy inkább hajnali - beszélgetésbe, ami Liam, Louis és köztem zajlott le. Mire a történet végére értem Abs könnyes szemekkel nézett rám a reggelije felett.
-Ne haragudj, csak.. azt hittem kicsit tovább leszel itt.. velünk.
-Én is. De még nem tudom megyek-e. Még nem döntöttem.
-Ugyan Helena. A srácok negyed óra múlva indulnak, és..
-Tudom. Tudom, de van más megoldás is.. tudom, hogy van. Kell lennie.
-Mi is megszerettünk. - mosolygott de arca nedves volt a könnyeitől. - Igazából te vagy itt az egyetlen barátunk, de.. menned kell. Megértjük.
-Abby.. - sóhajtottam, de mire folytathattam volna az itteni egyetlen barátnőm felállt, kezét a szája elé kapta és elsietett. Reménykedtem benne, hogy ezt az egészet megúszom sírás nélkül.. nem számítottam rá, hogy ennyire rosszul fogja érinteni a dolog. Szememet szúrni kezdték a könnyek. Kifizettem a reggelit, majd a hallba igyekeztem, hiszen már csak tíz percem volt, hogy döntést hozzak. Miért mindig ennyire nehéz dönteni? Miért kell választani a barátaim és a családom között? Akkor is kitalálok valami rendes megoldást, ami..
-Helena! - gondolatmenetemből a felém siető George hangja zökkentett ki. Ahogy megláttam, tudtam, hogy Abby mindent elmondott neki, valószínűleg zokogva, s ahogy megjelent előttem a kép, a könnyeim akaratlanul is utat nyertek maguknak. Ahogy George elég közel ért hozzám egymás szorosan ölelő karjaiban kötöttünk ki. Nem kellett mit mondanom, mivel a barátnője megtette helyettem, s neki se kellett semmit mondani. Elég volt, hogy ott áll mellettem. Az én időm pedig majdnem lejárt és ott álltam a hall közepén, ahol mindenki csak az én döntésemre vár, s legszívesebben eltűntem volna az emberek tekintete elől. Barátom oldalán megjelent Abby is, szeme vörös volt a sírástól. Majd a lift is megérkezett és a családom hangos beszélgetés közepette szállt ki belőle. Nekem pedig döntenem kellett. És az utolsó pillanatban döntöttem is.
