~ 2. The secret

"Sokszor az ember nem azért sír, mert túl gyenge, hanem, mert túl sokáig maradt erős."

Mire Liam visszatért a kórházba, az orvosoknak sikerült  pár percre visszahozniuk közénk bácsikánkat, de mostanra már végleg elvesztettem. "Liam vigyázz a húgodra és legalább annyira szeressétek egymást, mint ahogy én titeket." Ezek voltak az utolsó szavai. Még mindig előttem van meggyötört arca, ahogy kimegy belőle az élet, de egy mondat erejéig még összeszedi minden erejét. Borzalmas volt látni.. Még mindig itt állok a kórház ajtaja előtt és valami csodára várok, bár tudom, hogy hiába. Felnézek az égre, még ha a hóesés zavarja is a szememet, és egy utolsó bugyuta kérdést teszek fel..
-Miért hagytál itt? - a könnycseppek lassan ráfagynak az arcomra, de ez sem érdekel.
-Légy szíves szállj már be! - Liam már legalább tíz perce kérlel, hogy szálljak be mellé az autóba, de eszem ágában sincs. Most az egyszer egyáltalán nem vonz a meleg. Újra csak a fejemet rázom. - Oda fogsz fagyni! Gyere már! - egyre jobban zokogok. Nem érdekel, ha halálra fagyom. Valószínűleg megérdemelném. Guggolva görnyedek össze a földön, mire ő közelebb lép, felállít és szorosan magához ölel. -Sajnálom, de nem fogod tudni visszahozni. Szerinted örülne neki, ha hagynálak megfagyni? Hidd el, hogy nekem is hiányzik, de megtörtént és... - mikor felnéztem rá, láttam, hogy legördülő könnyei miatt nem tudta befejezni mondandóját. Túl sokáig maradt erős.. ez már neki is túl sok volt. Letörölte könnyeit és ő is felnézett az égre. -Tudom, hogy fentről figyel és vigyáz ránk. - hangja tele volt tisztelettel és szeretettel. Jó ideje nem hallottam így beszélni. Arcomat mellkasába fúrtam. - Mehetünk? - kérdezte némi mosollyal a hangjában, amit valószínűleg reakcióm váltott ki belőle. Bólintottam és beültetett a kocsiba. Az utat csöndben tettük meg. Mindketten el voltunk foglalva saját gondolatainkkal. Méghozzá annyira, hogy észre sem vettem mikor megérkeztem az óriási házba, amiben immár egyedül fogok élni. Az egyedüllét gondolatába beleborzongtam. Éreztem, hogy Liam rajtam tartja tekintetét.
-Köszönöm, hogy hazahoztál.
-Gyere bekísérlek. - kiszálltunk a kocsiból és miután nagy nehezen sikerült előkotornom a lakáskulcsot beléptünk a csöndes, magányos házba. Más örülne neki, ha egy hat szobás óriás házba élhetne, de én nem.. megrémített. Ez is az egyik dolog, ami miatt irigykedtem másokra, még ha szerintük nincs is rá okom.. hiszen ahogy ők mondanák mindenem megvan. Fogalmuk sincs ebben a mondatban mennyi hazugság van.. egyszerűen semmin nincs! Aggodalmamat Liam is észrevette.
-Még mindig jöhetsz hozzám..
-Nem! Itt maradok. - A kórházban felajánlotta, hogy élhetnék vele és a többi bandataggal, de nem bírnám elviselni most az embereket.. de nem akartam Liam-et megbántani pont most. - Talán.. ha jobban leszek és ha majd eltudom viselni a hülye barátaidat. - próbáltam mosolyt erőltetni arcomra.
-Hidd el velük könnyebb lenne felejtened.
-Nem akarok felejteni Liam..
-Rendben! De ígérj meg nekem valamit!
-Halljuk.
-Majd a... temetés után.. költözz hozzám. - fájdalmasan mondta ki a "temetés" szót, mire nekem is összeszorult a szívem.
-Miért? - kérdeztem suttogva.
-Mert sokkal egyszerűbb lenne úgy vigyáznom rád, hogy a közelemben vagy. És Sam bácsi is...
-Ez komoly? Most már mindig ezzel fogsz jönni? "Sam bácsi is ezt szeretné." ez jött volna ugye? - förmedtem rá.
-De hát ez az igazság Hope.. - felvont szemöldökkel néztem rá. Sosem hívott így. Arcát fürkészve láttam, hogy ő is meglepődik. Bácsikánk jelenléte megtette a hatását..
-Rendben van. - mondtam egy sóhajtás kíséretébe.
-Na látod.. jól ki fogsz jönni velük ne aggódj. És kérlek, ne tedd tönkre magad nagyon! - átölelt és egy puszit nyomott fejem búbjára. - Tudod.. sokkal aranyosabb vagy, mikor hagyod magad szeretni.
-Liam.. - szipogtam. - te ugye sosem hagysz el?
-Soha! - mondta és még szorosabban ölelt magához. Két év után ez volt a legmeghittebb pillanatunk, amit nem bántam. Csak kár, hogy így kellett megtörténnie. - Na megyek! Pihend ki magad, holnap találkozunk! - becsukta az ajtót és újra egyedül álltam. Elindultam a szobám felé, de a lábamat mintha száz kilós súlyok húzták volna le. Ledobtam a cuccaimat, majd egy fél órás meleg fürdőt vettem, ami elképesztően jól esett átfagyott testemnek. Pizsamába bújtam és bebújtam a meleg ágyamba, bár az alvás egyáltalán nem sikerült..

~ Liam szemszöge ~

Nem hiszem, hogy hülyeséget csináltam volna azzal, hogy Hel-t meghívtam magunkhoz. A fiúk örülni fognak neki és Helenának is jót fog tenni, ha elterelik a figyelmét. Talán így sikerül neki elengedni Sam bácsit. Mindenkinek nehéz feldolgozni mindazt, ami történt, de így könnyebb lesz. Otthon fáradtan dobtam le magam a többiek közé a kanapéra.
-Hogy vagy? - szorította meg a vállam Louis.
-Nem túl jól.. és eléggé elfáradtam.
-Részvétünk haver! - mondták sorba.
-Kösz srácok! - mosolyogtam rájuk halványan. - És örülök, hogy most mind itt vagytok. - Láttam, hogy Niall a könnyeivel küszköd, így átöleltem. Annyira érzékeny ez a gyerek, el se hiszem. - Azért is jó, hogy mind itt vagytok, mert bejelenteni valóm van. Hamarosan vendégünk lesz, és szerintem tetszeni fog nektek.
-Kicsoda? - érdeklődött Harry.
-Meglátjátok. Eleinte nehéz lesz vele elismerem.. de ha jobban megismeritek ráfogtok jönni, hogy nagyon aranyos lány. És igen Zayn szép is. - mondtam mikor láttam, hogy Zayn szóra nyitja a száját. Válaszomra hatalmasat mosolygott.
-Ismerjük? - faggatott tovább Louis.
-Nem egészen.. - mindenki gondolkozni kezdett, hogy vajon ki lesz a titokzatos vendég. Bár kicsit félek ettől a találkozástól, épp itt az ideje, hogy megtudják a legnagyobb titkomat...

Másnap a temetés egy óra alatt lezajlott. Helena végig sírta az egészet és látszott rajta, hogy egy percet sem aludt. Mindenki jött részvételt nyilvánítani és két óra múlva indulhattunk is haza. Hel elég sok időt töltött a szobájába így felmentem utána.
-Kész vagy? - bólintott, de nem mozdult. Mellé léptem és láttam, hogy egy képet szorongat. A kép láttán elmosolyodtam. - Emlékszem, hogy leszidtad Sam bácsit, mikor ezt a képet csinálta. Nagyon vicces volt.
-A mai napig utálom ha fényképeznek. És valaki fagyit nyomott a képembe.. - nézett rám jelentőségteljesen.
-Tudom. Mondom, hogy vicces volt!  -vigyorogtam. - Na de induljunk a srácok már tutira tűkön ülnek, hogy megismerhessenek!
-El tudom képzelni.. - mormogott az orra alatt. Nem is törődve megjegyzésével elindultam bőröndjével az autóhoz. A ház elé érve kicsit izgulni kezdtem, hiszem eddig meg volt az oka annak, hogy Hel-t nem mutattam be.. és most mindenre fény derül. Lehet, hogy még sem készültem fel kellőképpen, de most már nincs visszaút. Bekopogtam Hel pedig félénken állt mellettem. Louis nyitott ajtót óriási vigyorral az arcán.
-Szia örülök, hogy megismerhetlek, Louis vagyok!
-Izéé.. szia Helena vagyok!
-Mondtam, hogy örülni fognak neked! - mosolyogtam rá biztatóan. Beljebb mentünk és sorban kezet fogott a többiekkel is.
-Niall vagyok! - vigyorgott a szőkeség is.
-Harry, és úgy érzem jól ki fogunk jönni egymással! - kacsintott göndörke, mire szememet forgattam.
-Szia Zayn vagyok, és tényleg csinos vagy! - mosolygott ő is.
-Sziasztok Helena vagyok!
-És kedves Helena honnan ismered a mi kedves Liam barátunkat? - huppant le a fotelba Harry. - Mármint.. Danielle egyáltalán tud rólad? - vihogott. Oké.. talán erről az apróságról megfeledkeztem..
-Nem igazán értem a kérdésedet drága Harold..
-Hűha.. még csak most találkoztunk és már Haroldnak nevezel.. gyors tempóba haladunk.
-Idióta! - ütötte fejbe Louis.
-Srácok.. - köszörültem meg a torkomat. - ő a húgom.. Helena Hope Payne. 




Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni az új részre.. :S Kellemes Karácsonyt Mindenkinek ! ♥

~ 1. Hope

"A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben addig élsz."

Vajon mennyi időbe telne kifutnom innen? Eljutnék egyáltalán az ajtóig, anélkül, hogy Liam nem fut utánam? Valószínűleg nem. Egyáltalán honnan tudják ilyen biztosra megmondani? Nem hiszek neki.. nem lehet. Sam bácsi nem fogja feladni, küzdeni fog az életéért! És én mellette leszek egyfolytában. Nem hagyhat el ő is.. az nem lehet. A nedves dolog, ami végigfolyt az arcomon kizökkentett gondolatmenetemből. Újra folyni kezdtek a könnyeim, megállíthatatlanul.  

-Sajnálom! - mondta a doktor, majd távozott.
-Figyelj, Hel! - fordult felém Liam, de telefonjának csörgése megzavarta. - Ne haragudj.. mennem kell. A fiúk már várnak. Holnap jövök!
-Hát persze.. - csak ennyit bírtam kinyögni. Szememet megtöröltem és visszatértem bácsikám kórtermébe.
-Hope! - fordult felém. Ő volt az egyetlen ember aki így hívott, és akinek megengedtem, hogy a második nevemet használja. - Sírtál?
-Nem! De hogy is.. én csak.. - könnyeim belém fojtották a szót.
-Ülj le ide! - paskolta meg Sam bácsi az ágy szélét. Kezeimet övéi közé fogta, majd letörölte hatalmas krokodil könnyeimet. - Tudom, hogy már nincs sok időm.. talán 1-2 nap.
-Honnan...? - néztem rá kérdőn.
-Egyszerűen csak érzem. Kérlek ne sírj Hope!
-Nem akarom, hogy te is elhagyj.
-Nem is foglak! Odabent mindig veled leszek, és ha felnézel az égre tudnod kell, hogy én onnan figyellek majd. Én leszek az őrangyalod, ha így jobban tetszik.
-Sehogy sem tetszik..
-Hope.. - mosolyodott el. Hogy bír most is mosolyogni? Hogy csinálja? Én a helyében már összeroppantam volna.. mikor meglátta értetlen tekintetem folytatta, szintén mosolyogva. - Tudod, miért kaptad ezt a nevet? - megráztam a fejem. - A szüleid mindig is kislányt szerettek volna. De persze mikor megszületett Liam egyáltalán nem keseredtek el. Sőt örültek, hogy majd lesz valaki, aki vigyázz szeretet kislányukra. Mikor megtudták, hogy a következő gyermekük kislány lesz elképesztően boldogok lettek. Aztán anyukád megtudta, hogy belefog halni a szülésbe, de nem érdekelte. Apukád pedig azért állt rendőrnek, hogy mindentől megóvjon. Úgy érezte tanulhat valamit abból, ha rendőr, mivel anyukád nem tudott neki segíteni. Te voltál az utolsó reményük. A remény, hogy egy gyönyörű kislányuk lesz, a remény, amelyre mindig is vártak. A remény, amelyre Liamnek kell vigyáznia. Kérlek ne veszekedjetek! Tudom, hogy már semmi sem olyan, mint régen.. Egyébként az első nevet ő választotta neked. Mikor meglátott a kórházban, le sem tudta rólad venni a szemét. Elsőre beléd szeretett. Most pedig az álmának él és ezért te sem ítélheted el! Te is ezt tennéd, amit Ő. Valóra váltanád az álmodat. És tudom, hogy neked is sikerülni fog, még ha te nem is hiszel benne! Szóval, Hope bármi történjen is, neked is reménykednek kell ugyanúgy, mint a szüleidnek! Sose veszítsd el a reményt! Kérlek. - ha akartam sem tudtam volna megállítani végtelenül folyó könnyeimet. Utáltam magam, amiért anyám miattam vesztette életét. És őt ez nem is érdekelte, mert csak rám várt. Liam-et pedig már egy ideje meg sem próbáltam közel engedni magamhoz.. megváltozott. Tényleg minden megváltozott.
-Borzalmas ember vagyok. - most már egyenesen zokogtam.
-Nem, egyáltalán nem vagy az! Csak bizonyos dolgokat nem értettél. Ez pedig nem bűn!
-Szeretlek Sam bácsi! - borultam rá. - Kérlek ne hagyj el!
-Veled leszek mindörökké! Ígérem Hope! - ránéztem, hogy szemébe nézhessek, de a szeme csukva volt.
-Sam bácsi! Bácsikám! - ordibáltam, de semmi reakció. Testét rázni kezdtem, de még mindig semmi. Orvos után kiabáltam, de én is megtudtam állapítani, hogy bácsikám már nem lélegzik. Tüdeje nem mozgott. Láttam, de nem akartam elhinni.. Sam bácsi mosolygott.

~ Prológus

Sziasztok!
Nos itt a következő blogom prológusa, mivel az első (http://believeyourdreams.blogger.hu/) hamarosan befejeződik. Ez a blog már most közel áll hozzám és remélem nektek is tetszeni fog! Nem is szaporítom tovább a szót.. jó olvasást ! :) x

Gondolkoztál már azon milyen lenne elfutni? Olyan gyorsan, hogy a lábad sem éri a földet? Csak rohansz és menekülsz az érzéseid és a problémáid elől. Nincs fájdalom, nincs sírás, nincsenek gondok. Csak te vagy. Nem lenne rossz, ugye? Én is csak ezt szeretném.. csak futnék, amíg a lábam bírja. Nem vagyok képes több fájdalmat elviselni. De muszáj.. Sosem voltam a suli legnépszerűbb csaja. Nem voltak barátaim. Miután rájöttem, hogy mindenkinek csak a pénzem kell és a híres bátyám aláírása egy falat húztam magam köré. Mára sikerült kifejlesztenem, hogy ezt a falat lehetetlen legyen áttörni. Nem érdekelnek az emberek.. amióta.. amióta elvesztettem a szüleim csak egy valakire számíthattam. Anya meghalt mikor születtem és azóta is csak magamat okolom miatta. Mikor betöltöttem a 17. életévemet, apa elmesélte mi történt. Mire feldolgoztam, hogy anyám miattam vesztette életét apa is elhagyott. Rendőr volt és egy három tagú banda miatt vesztette életét. Egy bankrablás során lelőtték. Utáltam.. nem értettem miért hagyott itt ő is. Napokig ki sem mozdultam otthonról. Viszont nem éreztem magam teljesen egyedül. Nagybácsikám mindig velem volt, mikor más nem. Apám helyett apám volt és bátyám helyett bátyám. Ő volt az egyetlen ember, aki foglalkozott velem, és akit szerettem. De ő is el fog hagyni. Érzem. Miközben visszagondolok együtt töltök időinkre egy könnycsepp gördül le az arcomon. A kórházi ablakból nézem a téli hóesést és azon gondolkozom, Isten  vajon miért vesz el tőlem mindenkit. Mit tettem? Senkinek nem tettem semmi rosszat! És vajon engem miért hagyott életben? Mi dolgom van itt? Fogalmam sincs. Miközben az életemen gondolkoztam észrevettem, hogy a hó egyre jobban esik. Mintha érzékelné a fájdalmamat.. mintha a szél azt süvítene "tudom mit érzel". De ez nem igaz.. senki nem tudja mit érzek. Az életem romokban hever. Elvesztek mindenkit.. pont mikor bátyámra gondoltam, belépett az ajtón.
-Hogy van? - kérdezte.
-Egyre rosszabbul. Hogy-hogy itt vagy?
-Ne kezd már megint.. én is ugyan úgy aggódom, mint te, de nem lehetek itt minden nap.
-Hát persze.. bocsi, hogy én egy senkinek születtem, de pedig híres sztár lettél!
-Hel.. ne csináld már.
-Gyerekek! Fejezzétek be!
-Sam bácsi! - kelt fel bácsikám. - Hogy vagy? -  tudtam, hogy hülye kérdés, de mégis mit mondhattam volna?! Bocsi, de a karácsonyt már nem éled meg?! Nem voltam rá képes..
-Remekül! - Sam bácsi.. a halálos ágyán is képes viccelődni. Örök gyerek.
-Ne hívjunk orvost? Nincs szükséged valamire? - kérdezte Liam. Na persze.. mintha érdekelné..
-Nem kell! Csak kérlek ne veszekedjetek! - Épp szóra nyitottam volna a számat, mikor belépett Sam bácsi orvosa. És egyáltalán nem volt boldog.. semmi jóra nem számítottam tőle. Liam-el kimentünk bácsikám kórterméből.
-Mennyi ideje van még? - kérdeztem a doktort, miközben a könnyek már égették a szemem.
-Nem túl sok.. - sóhajtott.
-Mennyi? - követelőztem a válaszért.
-Két nap..