~ 30. I love you, idiot!

,,Amikor veled találkoztam... Akkor értettem meg a szerelmes dalokat és azt, hogy a szerelmesek miért táncolnak egymással. Akkor értettem meg a csókolózást és azt, hogy ez a legszebb dolog. Megértettem, hogy az emberek miért sírnak, amikor összetörik a szívüket, és hogy miért menekülnek el mindenki elől, amikor a szívük darabokban áll. Mert szükségük van egy kis térre, hogy rendbe hozzák az eltűnt szerelmük hangjával és az emlékekkel. Végül újra összerakják, hogy aztán valaki újra összetörhesse. Amikor veled találkoztam, akkor értettem meg, hogy az egész élet miről szól, és, hogy az emberek miért maradnak fent késő este valakire gondolva."

Ajánlott zene

A zár halkan kattant egyet, jelezve, hogy szabadon bejuthatok a szobába. Mielőtt lenyomtam a kilincset mély levegőt vettem. Nem tudtam mire számítsak.. idegesen járkál a házban vagy szomorúan ücsörög az ágyán? Biztos, hogy óriásit csalódott bennem és vissza kell, hogy szerezzem a bizalmát. De mi van ha.. ha egyáltalán nem érdekli a dolog? Lehet, hogy már rég tovább lépett. Lehet egyáltalán nem akar látni.. Sóhajtva léptem egyet hátra az ajtótól, majd elindultam vissza a többiekhez.. úgy sem zárkózhat el teljesen, míg itt van, nem igaz?! De a lift előtt újra megtorpantam. Nem! Nem futamodhatom meg! Ő is csak egy ember és az emberek kommunikálni szoktak egymással! Mégis félek elé állni.. nem tudom mit gondol rólam, de ez a beszélgetés lehet, hogy nem épp a kellemes irányba fog elmozdulni. De akkor is meg kell próbálnom! Így vissza fordultam, s nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé, lenyomtam a kilincset és beléptem. A szobát sötétség uralta, így a falon villanykapcsoló után kutattam, amit hamar meg is találtam az ajtó mellett. A szoba üres volt.
-Louis.. -szinte suttogtam, így lehetetlennek bizonyult, hogy meghallja, utána kutatok. Lábaimat járásra bírva merészkedtem beljebb a nappaliból egy másik szobába. Meg kell hagyni.. nem kicsi lakosztályt kaptak. Nem is értem miért lepődöm meg ezen.. A szoba ajtaját lassan nyitottam ki, s a hangok, melyeket hallottam, összefacsarták a szívemet, majd mikor a hangokhoz már látvány is társult, a lélegzetem elállt, a lábam földbegyökerezett, a torkom pedig annyira kiszáradt, hogy nem bírtam ajkaimat szóra bírni. Csak álltam ott, mint valami betolakodó.. mivel az voltam. Louis, meztelen felsőtesttel állt, kezét egy másik, számomra idegen lány derekán pihentette meg, szenvedélyesen matattak egymás szájába, míg én megszégyenülve álltam a ajtóban. Mintha csak megérezték volna, hogy valaki figyeli őket, Loui abbahagyta a lány blúzának kigombolását, majd felém fordultak. Tekintetemmel először a földet pásztáztam és azt sem tudtam mihez kezdjek. El kéne mennem vagy.. nem is tudom.. talán dühösnek kéne lennem? Nem érzek okot rá.. inkább szégyenlősen állok, majd lassan pillantok fel Loui arcára, s igyekszem bármiféle érzelmet is leolvasni róla, de még sosem tudtam ennél kevesebbet kiolvasni a szeméből és az egész arcberendezéséből. Egyetlen izma sem mozdult meg.
-Bocsánat.. - mondtam alig halhatóan, s éreztem ahogy a könnyek szúrták a szememet. Nem fogok előttük sírni.. nem adom meg nekik azt az örömöt. Sietősen fordítottam nekik hátat, minél előbb ki akartam menekülni, messzire tőlük. Mindegy hová... és hirtelen azon kaptam magam, hogy megint menekülök. Előle.. majd eszembe jutottak Abby szavai, amiket találkozásunk napján mondott és rá kellett, hogy jöjjek, igaza van.. Nem menekülhetek az érzelmeim elől életem végéig. Mély levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe vágjam, amiért jöttem.. megfordultam ő pedig aggódó tekintettel jött ki a szobából, mögötte a partnerével. Minden leplezés nélkül vizsgáltam meg a lányt. Csinos volt.. és vonzó, ami elszomorított. Hosszú, barna haja göndören hullott a mellére és a hátára. Mikor elment mellettem szúrósan tekintett rám - mivel megzavartam a kis játékukat -, én pedig kihúztam magam, s határozottan álltam a nappali közepén. Becsapta maga mögött az ajtót én pedig vártam. Ahogy a lány eltűnt a képből, Louis rám pillantott, s az aggodalmat átvette a döbbenet.
-Itt vagy. - jelentette ki. - Mit keresel itt? - kérdése meglepett, s hangjában mintha dühöt fedeztem volna fel.
-Ami azt illeti téged. De úgy láttam jobb dolgod is volt. Nem kellett volna elküldened. Csinos volt. - vontam vállat és próbáltam olyan nyugodtan és határozottan beszélni, amennyire tőlem telt. - Amúgy is menni készültem..
-Ne menj el! - két lépéssel átszelte a köztünk lévő távot, majd hirtelen átölelt. Meztelen felsőteste az enyémhez simult, éreztem teste melegét, s kedvem lett volna ajkaimmal neki esni az övének, végig akartam simítani tetovált mellkasán.. de nem tettem meg. Ehelyett eltoltam magamtól. Nem tudok úgy határozott lenni, ha elvonja a figyelmem. Ráadásul kedvenc illatom - ami az ő illata volt - rontotta a pia szaga. Ivott?! Így már kicsit érthetőbb volt a viselkedése.
-Louis.. vedd fel a pólód. - suttogtam mellkasába, míg tenyeremmel eltoltam magamtól. Ráncolt szemöldökkel nézett le rám, de megtette, amit kértem. Visszament a szobába, majd teljesen felöltözve tért vissza. - Miért? - mielőtt gondolkozhattam volna a kérdés már ott lebegett kettőnk között, s láttam, hogy feldühítettem vele.
-Miért?! Komolyan kérdezed?! - mikor nem feleltem idegesen a hajába túrt, majd megválaszolta kérdésemet, amit lehet jobb lett volna, ha fel se teszem. - Helena, te... ott hagytál, mikor a kórházban feküdtem. Fel tudod fogni, hogy mit jelent ez? Magamra hagytál, pedig azt hittem a barátnőm vagy! Azt hittem... - kis szünetet tartott, majd megrázta a fejét. Hangja nyugodtból idegesre váltott, s úgy folytatta. - Mindegy mit hittem, téged úgy sem érdekel. Van fogalmad róla mennyire kibaszottul boldogtalan voltam? Hogy mennyit kerestelek? Az egész hónap úgy telt el, hogy a szobámba ülve aggódtam és minden nap azt vártam, hogy begyere a kicseszett ajtómon! Most meg egyszerre csak itt teremsz, amikor egy rohadt éjszakára ki akartam adni a gőzt! Csak egyetlen éjszakára akartam felejteni, a picsába is! - egy lépést hátráltam.. sosem láttam még ilyen idegesnek. Ahogy látta rajtam a rémületet, leült a kanapéra, mélyeket lélegzett én pedig elképzeltem, ahogy otthon ül tehetetlenül. A szívem összeszorult a látványra, s újra könnyek égették a szememet. - Inkább nekem kéne kérdeznem, hogy miért. - folytatta némileg lenyugodva. - Miért hagytál ott? Most pedig csak úgy itt vagy.. és láttam, ahogy lent ölelget az a srác... Direkt csinálod ezt? Mit tettem, amiért ezt teszed velem? - látott George-val?!
-Louis.. te ezt nem érted. - mondtam egy sóhaj kíséretében.
-Akkor magyarázd el. Mond el, miért hagytál magamra! - becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem és igyekeztem nem elsírni magam. Nem akartam, hogy gyengének lásson, pedig nekem legalább annyira fájt, mint neki. Összetörtem mindkettőnk szívét. - Minden figyelmem a tiéd, Helena. - mondta mérgében.
-Jesszusom, fogalmam sincs! Nem akartalak magadra hagyni, nem akartalak elveszíteni és leginkább nem akartalak ennyire összetörni! Hidd el, hogy nem akartalak így látni.. csak.. annyira nehéz volt látni, ahogy ott fekszel miattam. Megakartalak védeni, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy eljövök.
-Mikor érted meg végre, hogy nem te vagy mindenért a hibás? És nekem kell megóvnom téged! Nálad makacsabb nőt még életemben nem láttam. - szemét forgatta, de hangja kedvesen csengett, ami egy percre megmosolyogtatott.
-Mindenkit elveszítettem.. csak Liam maradt nekem. Aztán jöttetek ti és fenekestől felforgattátok az életemet. Új családom lett, barátaim... és te. Nem bírnám elviselni, ha minden újra elveszne, amit megszeretek.
-Szóval, miért is mentél akkor el? Ezzel pont az ellenkezőjét éred el.
-A francba Louis, épp ezt magyarázom. Azért csináltam, mert szeretlek, te idióta! Fogd már fel azzal az okos agyaddal! - csattantam fel. Észre sem vettem, de a könnyeim utat nyertek, szememből az arcomra folytak le, majd onnan folytatták útjukat a padlóra. Egyetlen pillantást engedtem meg magamnak, hogy Louis arcára nézett. Meglepődött, de közben mintha.. visszatért volna a csillogás a szemébe. Nem tudtam eldönteni, hogy a felesektől, amiket éreztem rajta, vagy a mondanivalóm miatt. De nem is számított. Arcomról sebesen töröltem le a könnyeket. - De már úgy sem számít. Jól érzem itt magam, szereztem barátokat.. és ahogy az előbb láttam te is. Nincs szükséged rám, megértem. - Mire felfogtam, mit mondtam már az ajtón kívül voltam. Nincs szüksége rám.. továbblépett. Igazából ezt akartam nem?! Most mégis.. annyira összeszorul a szívem, hogy legszívesebben a folyosón sírnék és üvöltenék egyszerre, de ki kell bírnom a saját szobámig, és nagyon reménykedtem benne, hogy Abby és G még nem mentek vissza. Fel sem néztem a földről úgy indultam ki a liftből, majd arra lettem figyelmes, hogy valaki megragadja a karomat, én pedig egyenesen az ölébe kötök ki és eddig bírtam. A könnyek, melyek már kivágyódtak a szememből újra utat találtak maguknak. A térdem összerogyott, de még valaki mindig védelmezően tartott, s az ölében tartva omlott velem a földre. Kezét megéreztem a hátamon, ami ismerősen kezdett fel-le mozogni nyugtatásként, miközben halkan csitítgatott.
-Itt vagyok. Nem lesz baj. - belecsókolt hajamba, majd felállított a földről.
-Zayn.. - szipogtam. - Elvesztettem őt. - Elvezetett a szobámig, de kezem annyira remegett, hogy nem találtam bele a kulccsal a zárba, így Zayn nyitott be. Az ágytakarót elsimította az ágyon, befeküdt, majd intett, hogy feküdjek mellé. Hozzábújtam, fejemet mellkasán pihentettem meg, ő pedig szorosan fogott, míg én szipogtam és a szememből folyó sós cseppekkel átáztattam az ingét.
-Mi történt? - kérdezte halkan, miközben hajamat nyugtatóan simogatta tovább. Elmeséltem neki milyen állapotban, s hogyan találtam meg Louis-t a szobában, de igazából meg sem lepődött rajta, s egy kicsit kíváncsivá tett, hogy miért nem, hiszen mindketten tudjuk, hogy ő nem ilyen. Aztán meséltem neki a vitánkról, hogy még sosem láttam ennyire mérgesen, s újra folyni kezdtek a könnyeim. Mindent szóról szóra elmondtam neki, s egy cseppet sem érdekelt, hogy ennyire zilált állapotban fekszem mellette, elkenődött szemfestékkel, sírástól vörös szemekkel. Nem érdekelt, mivel a legjobb barátom volt, ahogy én is az övé. Hagyta, hogy kisírjam magam, majd igyekezett elterelni a figyelmemet.
-Hidd el, hogy nem vesztetted el. Biztos vagyok benne, hogy jobban szeret, mint ahogy azt te hiszed. Én már csak tudom. - felnéztem rá, s láttam, hogy az a mosoly van az arcán, amitől lányok százai olvadnak el.
-Malik, te valamit nem mondasz el nekem. - még titokzatosabb mosolyra húzta száját. - Mond már!
-Jól van, nyugi! Összejöttem Perrie-vel.
-És ezt csak így mondod? Én mindjárt...
-Hűtsd le magad kislány, és feküdj vissza. - kuncogott. Lenyugodtam és tettem, amit mondott.
-Nem fogja félreérteni ezt a helyzetet? Mármint tudom, hogy legjobb barátok vagyunk, de..
-Nem fogja. Meséltem neki rólad és alig várja, hogy megismerjen. Nem igazán féltékeny típus és nincs is kire féltékenynek lenni. Tudja, hogy nem olyan srác vagyok, aki másfelé is kacsintgat, ha van barátnője.
-Hű, ti aztán hamar kiismertétek egymást! - vállat vont. - Mi van, ha nem tetszem neki? Meg hogy veletek lakom?
-Tudja, hogy Louis felé táplálsz érzéseket, aki pedig feléd, csak annyira makacsok és önfejűek vagytok, hogy nem veszitek észre. Mellesleg inkább vágnám ki a hangszálaim, minthogy olyannal jöjjek össze, aki nem fogadja el a legjobb barátaim. - Felültem, hogy a szemébe nézhessek.
-Hülyülsz!
-Nem. Tényleg odáig vagytok egymásért.
-Nem arra gondoltam. - forgattam szemeim.
-Komolyan gondoltam. - nevetett. - De szerencsére Perrie megkedvelte a srácokat és téged is megfog.
-Hát.. kár lenne a hangszálaidért.
-Tényleg szeret téged. - Mondta lágyan én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne kezdjek el megint sírni. Csöndben feküdtünk egymás ölelésében és nagyon hálás voltam Zayn-nek, amiért elviselte a hisztimet és, hogy mellettem volt most is. Fogalmam sem volt róla, hol lennék most nélküle.. lehet, hogy a kádban engedném magamra a forró vizet, s ruhástól ülnék a kádba, hogy valamennyire észhez térjek.. Vagy a szoba ajtaja előtt ülnék, mert a remegő kezemmel nem tudtam volna kinyitna az ajtót.. elképzelésem sem volt róla, mihez kezdenék ezek nélkül az emberek nélkül.. és megborzongtam, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy elhagyom őket. Zayn, borzongásomat észrevéve fonta össze derekam körül szorosabban a kezét, én pedig beszívtam jellegzetes illatát. Nem a kedvenc Louis illatom volt.. de most ez is megnyugtatott, s jól esett a pia szag után az orromnak valami kellemes is. Aztán tovább elmélkedtem az embereken, akiket itt ismertem meg.. Abby és George jutott eszembe. Nélkülük most még mindig élettelen arccal járkálnék a folyosókon. Minden napomat, amit itt töltöttem, ők dobtak fel, ők tettek boldoggá, s miattuk érezhettem itt jól magam. Ha hazamegyek a srácokkal.. ha egyáltalán akarják, hogy velük menjek.. őket itt kell hagynom, de biztos vagyok benne, hogy nem örökre. Elmélkedésemből az ajtón lévő halk kopogás zökkentett ki. Zayn kezét lehámoztam magamról, ő pedig szemét megdörzsölve ült fel. Valószínűleg elaludt, s most, álmosan, olyan kisfiús látványt nyújtott, ami megmosolyogtatott. Kinyitottam az ajtót és Abby karakteres arcával találtam szembe magam.
-Szia Abs. - köszöntem rá. - Miért kopogtál? Ez ugyanúgy a te szobád is.
-Szia. - mosolygott vissza. - Tudom, de... nem tudtam, hogy kivel leszel itt.
-Ó! Izé.. ő Zayn Malik. - mutattam az ágyon ülő fiúra. Zayn felállt, s kezet fogott újdonsült barátnőmmel. - Zayn ő Abby. - mutattam be őket egymásnak.
-Akkor én most.. magatokra hagylak. - mielőtt kiléphetett volna az ajtón hosszan öleltem magamhoz.
-Köszönök mindent Zayn. - morogtam mellkasába. Fejem búbjára egy hosszú csókot nyomott, majd elengedett. Egyik kezével integetett, másikkal pedig száját takarta, hogy elrejtse vele ásítását, s ettől ajkam újra felfelé görbült. Becsukta maga mögött az ajtót én pedig Abby mellé telepedtem. Épp, hogy szóra nyitotta a száját, újra kopogtattak az ajtón.
-Nahát.. nagyon híres vagy a srácok körében. - felvont szemöldökkel néztem rá. - Lent megismerkedtem velük. - vont vállat. - Majd mesélek, de most nyisd ki. Biztos Louis az.
-Nem hiszem. - bámultam magam elé, s nagyon kíváncsi lettem volna rá, hogy Abs miket beszélgetett a srácokkal és, hogy miről mennyit tudott meg. Lehet, hogy George még mindig velük van? Hát.. legalább megismerkednek. Ez jó. - Lehet, hogy csak Zayn hagyott itt valamit. - mondtam, majd az ajtóhoz indultam, hogy beengedjem újabb vendégemet.

~ 29. Listen to your heart.

  

,,Azt szokták mondani: "Hallgass a szívedre!". De mi van, ha a szíved mindig ugyanazt a baromságot mondja újra és újra? Mi van, ha nem hagyatkozhatunk a szívünkre? Ha nekünk az eszünkre kellene hallgatnunk?"

Ajánlott zene (A szöveget, majd mindenképp olvassátok el! Pontosan ugyanezek az érzések keverednek Helenában is, ezért is gondoltam úgy, hogy menne ehhez a részhez.)

~ Helena szemszöge ~

Mielőtt még az Amerikába induló gépet megcéloztam volna, tettem egy kis kitérőt szerető szüleim és Sam bácsikám felé. A kezemben levő rózsát a sírjukra helyeztem, majd letérdeltem, s végigsimítottam rajtuk. Néhány perces csend után a harag hirtelen öntött el, a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. Édesanyám iránt most ambivalens érzéseim keletkeztek. Egyszerre szerettem és haragudtam rá, s most az érzéseimet nem is rejtettem véka alá. Igazából fura, hogy egy olyan emberre haragszol, akit... akit nem is ismersz, még akkor is, ha ő az, akinek az életedet köszönheted. Ahogy ezen gondolkoztam a harag még inkább eluralkodott a szeretetemen, s anyám iránt érzett tiszteletemen. Szavaimat egyenesen hozzá intéztem.
-Azt mondtad könnyű lesz.. hogy csak a szívemet kövessen, mert ő megmutatja merre kell mennem. Azt mondtad, hallgassak a szívemre és én naivan megtettem. Engedtem az érzéseimnek és most a fiú, akit mindennél jobban szeretek kórházban fekszik, miattam! Az egyetlen fiú, aki képes volt a szívem köré épített falat áttörni, úgy, hogy minden erőmmel harcoltam ellene. És most.. most azt kívánom bár erősebb lettem volna, bár ne engedtem volna a kísértésnek, mert akkor most nem lenne ez. Ő az egyetlen, akit képes vagyok a közelembe engedni, akit nem azért szeretek, mert ő a testvérem, hanem azért, mert szeretni akartam! Éreztem a szeretetet.. az övét, az enyém. Visszavonhatatlanul szerelmes lettem. - egy mélyről jövő sóhaj után folytattam. - De ez már nem számít. Amerikába utazom.. ne kérdezd miért. Idefele jövet döntöttem el, hogy oda megyek. Egy ideig ezért nem tudok majd eljönni, de ha hazajöttem mindenképpen meglátogatlak. Egyébként meg Amerika épp elég messze van tőle.. elég messze, hogy megvédjem magamtól és a fájdalmaitól. Elég, ha csak én török össze.. - épp, hogy letöröltem az arcomon végigfolyó, sós cseppeket újra kitörtem magamból. - Ennek nem így kellene lennie! Miért? Miért mondtad, hogy hallgassak a szívemre? Ha az eszemre hallgatok a testemben lüktető szerv helyet, most.. most Louis boldog lenne nélkülem. - saját szavaim hallatán összefacsarodott a szívem. - De végül is nembaj, hogy a dolgok így alakultak.. még mindig hiszek a minden okkal történik elvben, és most, hogy elutazom elég időm lesz, hogy megkeressem az okokat és talán.. talán ezzel minden jobb lesz. Ne haragudj, hogy ennyire kikeltem magamból.. Szeretlek anya! - felálltam, leporoltam a farmeromat és a repülőtér fele vettem az irányt. - Azt hittem könnyű lesz a szívemre hallgatni.. tévedtem. - suttogtam magam elé.

Célpontomhoz érve be kellett látnom, hogy itt csak egy kislány vagyok a nagyvárosban, semmi több. Hosszas keresgélés után találtam egy szállodát, amit ki tudtam fizetni, de azt is csak úgy, hogy osztozkodnom kellett a szobámon, pedig most semmi másra nem vágytam jobban csak egy kis magányra. Miután megkaptam a kulcsaimat, elindultam a szobám felé, magam után húzva a bőröndömet, majd az ajtó előtt egy percre megtorpantam. Kopogjak vagy csak simán nyissak be? Végül is.. bemehetek kopogás nélkül is, hiszen ez már az én szobám is. Egy mély lélegzetvétel után benyitottam, s megpillantottam az ágyon ülő szobatársnőmet. Barna haja majdnem derekáig ért, szeme csillogott ahogy meglátott, s ajka hirtelen felfelé kunkorodott.
-Szia! Abby vagyok! - nyújtott boldogan kezet, én pedig a meglepetéstől ledöbbenve egy kisebb fáziskésés után fogadtam el azt.
-Helena. - mondtam, s bármennyire próbáltam kedves lenni, hangom nyers maradt.
-Gondolom szeretnél lezuhanyozni. Ott a fürdőszoba. - mutatott az egyik ággyal szembeni ajtóra. Bólintottam egyet, táskámból előkerestem valami kényelmesebb ruhát és pontosan azt tettem, amire gondolt. Hosszasan engedtem testemre a meleg vizet, remélve, hogy minden bajomat, fáradalmamat lemossa rólam. De egy kis zuhany nem volt elég hozzá, hogy minden helyrejöjjön. De mit is gondoltam? Egy nap alatt amúgy sem jön helyre semmi.. idő kell. Rengetek idő. Talán, majd egyszer, ha képes leszek rá.. felhívom Louis-t. Vagy legalább Liam-et. Testemet törölközőbe csavartam, s figyeltem a lányt a tükörbe, aki egyáltalán nem én voltam. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki feladta a harcot és a levakarhatatlan mosolyának nyoma sem volt. Mielőtt még elsírtam volna magam a látványtól, kiléptem a fürdőből, s a szoba felé vettem az irányt, ahol a személyek száma eggyel nőtt. A törölközőt jobban szorítottam magamra, Abby bocsánatkérően, míg a mellette ülő srác meglepődve nézett rám. Elmormogtam egy "bocsi"-t, majd az ágyra kikészített ruháimat a kezembe véve visszafordultam. Ahogy elkészültem kiléptem, s a fiú hirtelen pattant fel, kezét nyújtva elém lépett.
-Szia, George vagyok! Ne haragudj, nem tudtam, hogy..
-Helena. - szakítottam félbe. Félénken elmosolyodott, amikor elfogadtam felém nyújtott kezét.
-Nincs kedved lejönni velünk vacsorázni?
-Kösz, de nem vagyok éhes.
-Hát jó. - láttam, ahogy mindkettőjük tekintete elidőzik rajtam egy ideig. Tudtam mire gondolnak.. ugyanazt látták, amit pár perccel ezelőtt én is megvizsgáltam a tükörben. Egy lányt, aki úgy néz, akár egy zombi és a kedves társalgás sem épp az erőssége.. Remek első benyomást keltettem. Szemeimet forgattam a saját viselkedésem miatt, majd amikor George átfogta Abby derekát, s elindultak, utánuk szóltam.
-Talán.. mégis inkább veletek tartanék. Ha nem gond. - Mindketten mosollyal az arcukon intettek, hogy kövessem őket, én pedig minden életkedvemet összeszedve erőltettem magamat, hogy felfelé kunkorítsam az ajkamat. Bevallom, azt hittem, hogy egész vacsora közben azt kell majd néznem, hogy a szerelmespár, akit megismertem, mennyire jól elvannak egymás társaságában, de nagy kő esett le a szívemről mikor ez nem így történt. Nem bírtam volna.. mindig is örültem annak, ha más boldog volt, de életemben először azt hittem nekem is kijár egy kis boldogság.. mégsem így történt. Ezért még nem álltam készen rá, hogy azt nézzem, hogy másokat ellepi a rózsaszín köd. Igazából, Abby és G - mert George-t a barátai csak G-nek nevezik és valamiért engem is annak tartott - végig azon voltak, hogy engem felvidítsanak. Ekkor is jöttem rá, hogy tagadhatatlanul az arcomra van írva, mennyire nyomorúságosan is érzem magam. Vacsora után Abby csókkal köszönt el barátjától, majd felém igyekezett. Magam sem értem miért, de valami oknál fogva külön szobába kerültek.
-Hel.. - lépett mellém, s így már együtt mentünk tovább a kis folyosón.
-Tessék.
-Miért vagy ennyire.. lehangolt? - tekintetemmel a földet pásztáztam. Tudtam, hogy ez a kérdés egyszer elfog hangozni, de reménykedtem benne, hogy nem az első napon.
-Hogy-hogy nem egy szobába kerültél a barátoddal? - próbáltam elterelni a témát magamról.
-Nem együtt jöttünk ide. Csak itt ismerkedtünk meg.
-Mikor? - igyekeztem kíváncsinak tűnni.
-Válaszolok a kérdéseidre, ha te is felelsz az enyémekre. Ez itt így működik.. valamit valamiért. - miközben kinyitottam az ajtót rá pillantottam, s ő csak megvonta a vállát egy halvány mosoly kíséretében. Bent leültem az ágy végébe törökülésbe, majd megvártam, hogy ő is kényelmesen elhelyezkedjen mellettem. Állát térdén pihentette meg, s úgy figyelt a kis mesémre. Mindent elmondtam neki.. magamról, a múltamról a jelenemről.. még a One Direction-ről is beszéltem neki, pedig ez egyáltalán nem volt a terveim között.. egyszerűen csak jólesett kibeszélni valakinek magamból a problémát. Míg meséltem Abby néha egy-egy könnycseppet törölt le az arcomról, s közben végig figyelt, amiből arra következtettem, hogy tényleg érdekli, amit mondok neki. Talán ezért is adtam ki magamból mindent, egy részletet sem hagytam ki, és a könnyeimet sem szégyelltem előtte. Mikor a történetem végére értem, egy sóhajjal jeleztem, hogy befejeztem. Pár percnyi csönd ült a szobába, mely csöndet szobatársnőm tört meg.
-Miért menekülsz az érzéseid elől? - kérdezte halkan. Egészen eddig észre sem vettem, hogy már ránk sötétedett. Sötétben az ember valahogy.. jobban kinyílik a másiknak. Ezt leginkább akkor vettem észre, mikor Louis-val több éjszakán át fent maradtunk beszélgetni.
-Én nem.. - szipogtam, s közben valami értelmes magyarázaton törtem a fejem, mindhiába. - Nem tudom.. egyszerűen csak nem akarom elveszíteni. - felmászott hozzám az ágy végébe, s hagyta, hogy ruháját átáztassák az arcomról lefolyó cseppek. Olyan volt, mintha már évek óta barátnők lennénk. Bár ezt nem hangoztattam, de hálás voltam érte, amiért meghallgatott, hiszen ennél többet még ő sem tehetett volna.
-Egyszerűen csak hallgatnod kéne a..
-Ne! Csak azt ne mond, hogy hallgassak a szívemre! - értetlenül meredt rám, de aprót bólintott beleegyezésként.
-De hisz szereted.
-Kicseszettül szar helyzetben vagyok..
-Tudom. De megoldjuk.

Napok, sőt hetek teltek el ittlétem óta és nagy meglepetésemre már sokkal jobban érzem magam. Abby-vel rengeteget beszélünk éjszaka, és G-vel is hatalmasakat nevetek, amikor épp hármasban lógunk. Mindent nekik köszönhetek. A srácok noszogatására tegnap küldtem egy üzenetet a bátyámnak, melyben leírtam, hollétemet és, hogy minden rendben van velem. Hiányzott.. mindannyian hiányoztak, de nem lett volna jó ötlet pont most hazamenni. Mikor pont azon az öt srácon gondolkoztam, akik a családot, az életet jelentették nekem megpillantottam őket. Épp hármasban tartottunk a bár felé, amikor azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem. Már attól tartottam, hogy annyira hiányolom őket, hogy megjelennek a fejemben.. mintha képzeletbeli barátaim lennének. Majd tekintetem találkozott Liam tekintetével, s ez volt az a pont, amikor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm. Szóltam Abs-nek és George-nak, hogy menjenek csak nélkülem, majd aggódva néztek rám.
-Jól leszek. - súgtam nekik, majd fejemmel biccentettem egyet, hogy menjenek nyugodtan tovább. Kicsit néztem távolodó alakjukat, majd egy perc múlva már bátyámat öleltem, szavak, s egyéb jelentéktelen megjegyzések nélkül. Fogalmam sem volt róla, hogyan is került ide, de itt volt. És csak ez számított. Sorjában megöleltem mindenkit, annak ellenére, hogy tudtam mennyire utálnak, amiért összetörtem a barátjuk szívét. Egyedül Harry nem is leplezte haragját, de megértettem, hogy miért nem. Egyedül pont Őt nem láttam. Mikor tudomást szereztem róla, hogy Ő is itt van, elfogott egy fura érzés, hogy azonnal beszélnem kell vele, így utána indultam. Niall a kezembe nyomta a szobájukhoz tartozó kulcsot én pedig szélsebesen indultam el a fiú után, akire mindennél jobban szükségem volt. A kulcsot a zárba helyeztem, majd benyitottam.

~ 28. America

,,Szerencsés vagy, ha hiányzik valaki. Azt jelenti, hogy voltak fontos emberek az életedben, akik megérdemlik, hogy hiányozzanak!"

~ Liam szemszöge ~

Tudom.. megszegtem húgomnak tett ígéretem, de mit mondhattam volna a többieknek?! ,,Bocs srácok, de Helena elment a sivatagba." Vagy valami jobbat, mint például: ,,Helena elment kávéért, de ne várjátok vissza." Nem mondhattam, hogy elszökött vagy, hogy hazament, mert egy idő után mindenkinek feltűnt volna, hogy drága húgocskám bizony nem fog hazajönni. Így hát elmondtam, hogy elment, s igyekeztem őket is és saját magamat is meggyőzni róla, hogy ha próbáltam volna, se tudtam volna marasztalni. Mindenki tudta, hogy a legrosszabb pillanatban ment el, de nem tehettünk semmit. Annyira makacs, mint apa volt.. mindig rá emlékeztet. A kitartóereje, az akaratereje, hogy mennyire odaadó tud lenni. Néha úgy érzem, hogy én kaptam apánk külsejét ő pedig a belsejét. De az is lehet, hogy ő teljesen olyan, mint anya. Bár ezt sajnos, már sosem fogjuk megtudni. Gondolatmenetemből a mellettem haladó Danielle zökkentett ki. Sajnáltam őt, egyrészt, mert elhanyagoltam az utóbbi egy hétben, másrészt, mert miattunk került nem túl fényes helyzetbe. És neki tényleg mindene a tánc, a színpad, s azok az emberek, akikkel megvalósítja az álmát. Pont, mint Helena, ezért is tudom annyira, hogy mit jelent ez az egész a barátnőmnek.
-Sajnálom, amit az előbb bent mondtam. Nem úgy gondoltam..
-Tudom. - ujjait megszorítottam, majd egy csókot leheltem arcára. Mivel holnap utazunk Amerikába, ezért a mai napot együtt szerettük volna tölteni, s épp útban voltunk egy étterem felé, mikor mobilom megszólalt üzenetjelző hangján. Telefonomat előhúzva nyitottam meg a nekem szánt SMS-t, majd mikor megláttam, hogy kitől jött ledermedtem az utcán. Dani elengedte a kezemet, majd visszafordult, s türelmesen megállt mellettem. Látva sokkos arcomat, lehajolt, hogy szemembe nézhessen.
-Minden rendben? - kérdezte ráncolt szemöldökkel.
-Helenától jött. - felé mutattam a kijelzőt, hogy ő is elolvashassa, azt a rövidke üzenetet, amit máig elveszett húgomtól kaptam.
-De hát.. akkor ez most jó hír, nem? - csillant fel némi remény szemében és hangjában.
-Nem tudom.. valami pontosabbat is írhatott volna. Ne haragudj, de most.. vissza kell mennem, szólnom kell a többieknek. - hadartam el gyorsan mondandóm, majd visszaindultam, s inkább futottam, mint sétáltam. Két perc alatt vissza is értem, az ajtót kicsaptam, majd bekiabáltam a nappaliban ülőknek, hogy híreim vannak, s ahogy rohantam fel Loui szobájába, úgy követtek ők is engem. Mivel az ajtaja nyitva volt, könnyen bejuthattam a szobájába, s habozás nélkül kimondtam, amit ki kellett.
-Tudom hol van Helena! - mondtam, s közben még mindig kifulladva kapkodtam levegő után. Louis először ugyanolyan ledöbbentem állt meg a szobája közepén, akár én, mikor megtudtam, amit már annyira akartam. Lassan közelített a felé nyújtott telefonom felé, hogy átvegye a készüléket, és, hogy elolvashassa az üzenetet.
-Ebből nem tudtam meg túl sokat. - sóhajtott, majd visszament, s folytatta a pakolást. Benne még annyi reményt sem véltem felfedezni, mint a többiekben, pedig azt hittem, ő lesz az az ember, aki ugrándozni fog örömében. A készüléket visszacsúsztattam a zsebembe, majd felé léptem. Tenyeremet vállára helyeztem.
-Ezen már elindulhatunk. Holnap egyébként is Amerikába utazunk. Megfogjuk találni! - szavaimmal igyekeztem a szobában lévő embereket, s magamat is megnyugtatni. Már épp kezdtem feladni..már majdnem elvesztettem a hitemet, s már csak abban bíztam, hogy Helena magától jön haza, de aztán jött egy kis reménysugár. Egy út, amin elindulhatunk. Louis fejével biccentett, apró mosolyával próbálta elhitetni velünk, hogy jól van. Visszafordultam a többiekhez, majd Zayn kivételével mindenki ki is ment a szobából. Dani kezét megragadva egy mosolyt küldött felém, majd arcon csókoltam, s a mai napra tervezett dolgokat szép sorjában kipipálhattuk a listán. Ebédelni mentünk, majd jégkrémmel a kezünkben sétáltunk a parkban, s minden figyelmünket csak egymásnak szenteltük. Hol ő, hol pedig én loptam tőle édes csókokat. Annak ellenére, hogy figyelmeztettem rá, hogy reggel korán kelünk, mit sem törődött vele, az éjszakát is együtt töltöttük. Összepakoltam a cuccom, lefürödtem, majd bebújtam szerelmem mellé, aki csak rám várt. Arcomat keze közé fogta, majd hosszú csókot lehelt ajkaimra. Gyönyörű barna haját kisimítottam arcából, majd egy sóhaj hagyta el a számat.
-Hiányozni fogsz. - súgtam neki, homlokomat az övének döntöttem.
-Te is nekem.
-Mi lesz, ha nem találom meg? Vagy ha megtalálom, de nem akar hazajönni velem?
-Ne aggódj. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül küldte azt az üzenetet. - miután megemésztettem szavait, egy aprót bólintottam, majd igyekeztem mindent elfelejteni, ami nem Danielle. Mosollyal az arcommal felé tornyosultam, s hevesen megcsókoltam. Karját nyakam köré fonta, majd eltávolodva tőlem a szememet fürkészte.
-Szeretlek.
-Én is téged! - majd ajkaink tovább falták egymást.

Reggel hosszasan búcsúzkodtam barátnőmmel, amit a többiek kezdtek rossz szemmel nézni. Louis-nak viszont egy rossz vagy perverz poénja sem volt, s az egész utat csöndben töltötte el. Bármennyire is próbálkoztunk a felvidításával, semmire sem reagált, még beszéltetni is igencsak nehéz volt. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy Louis volt-e már hosszasabb ideig csöndben, tuti kinevetem.. de most.. szinte ijesztően csöndes volt. A kocsiból kiszállva indultunk meg a reptér felé. Mivel a repülő érkezéséig még volt negyed óránk, így elindultam kávékért. Természetesen Niall csatlakozott hozzám, s begyűjtött néhány szendvicset is az egyik büféből. Visszafele indulva megláttam egy újságost, ami szinte hívogatott magához, ami azért is volt fura, mert nem szoktam újságot olvasni. Ha meg akarok tudni valamit felmegyek a netre és ennyi. Ahogy közeledtem az újságokkal teli polchoz, a szemem megakadt egy újságon, ami szinte üvöltötte, hogy vegyem meg. A kezembe fogva ijedten meredtem a címlapra. Niall egy szemvillanás alatt termett mellettem és olvasta fel hangosan a kiemelkedő címet.
-,,Louis Tomlinson barátnője eltűnt?!" Ez meg mi a szar? Honnan tudnak ezek mindent?
-Fogalmam sincs.. de azt hiszem értem, hogy Helena miért küldött SMS-t. - kifizettem, majd Louis orrá alá dugtam az újságot. Először kérdőn nézett rám, majd le sem vette szemét a címlapon lévő húgomról.
-,,Legelsőnek egy videóban tűnt fel Louis Tomlinson barátnője, ahol a lány hatalmas élvezettel és odaadással táncolt barátnőivel, köztük Danielle Peazer-el is. Később szintén láthattuk mindkettőjüket egy díjátadón, de a két nappal ezelőtti Brit Awards-on - ahol a fiúk újabb két díjat zsebeltek be - viszont Louis barátnője valamilyen oknál fogva nem jelent meg. Eddig mi sem tudtuk, hogy mi lehet ennek az oka, de tegnap a lányt egy amerikai szálloda előtt kapták lencsevégre, ráadásul hatalmas mosollyal az arcán. Mivel a One Direction most kezdi meg amerikai turnéját, a pár valószínűleg hamarosan újra összefut. Remélhetőleg minden rendben van köztük és nincs különösebb oka annak, hogy ekkora köztük a távolság! Bár a lány nevét még nem sikerült kiderítenünk, reméljük Louis hamarosan bemutatja őt a Directionereknek, akik ugyanolyan örömmel fogják őt fogadni, mint Liam Payne barátnőjét, Danielle Peazer-t." - olvasta fel hangosan a cikket. Mind a négyen döbbenten hallgattuk végig, s elmerengtünk saját gondolatainkba. Eddig is tudtuk, hogy a paparazzók nem pihennek, sőt egyenesen ránk vannak tapadva, mint a piócák, de ez már nekem sok, hiszen.. eddig mindent azért csináltam, hogy a testvérem biztonságban legyen ezek elől a szennyek elől.. A düh hirtelen öntött el engem is, majd Loui-t is. Az újságot összegyűrte, majd a kukába dobta.
-Nem tudnak ezek semmit.. - morogta az orra alatt. Mielőtt még bárki, bármi mást mondhatott volna, Paul intett, hogy menjünk, mert indulnunk kell.
A gépen Harry igyekezett Lou arcára valami mosolyfélét csalni kisebb sikerrel. Miután belátta, hogy a kis terve nem fog bejönni az út nagy része csöndben telt el. A szálloda előtt nagy volt a nyüzsgés, lányok százai lepték el a bejáratot. Biztonsági őrök segítségével sikerült egy fél óra után bejutnunk, ahol végre nyugtunk volt a több órás út után. Elkértük a kulcsukat, fent ledobtuk a bőröndjeinket, majd a szálloda földszintén található bár felé vettük az irányt. Ahogy leértünk, mindenki kikérte, amit akart. Meglepetésünkre Louis alkoholba fojtotta bánatát. Néztük, ahogy lehúz egy, majd két, majd még több felest.
-Louis! Elég volt! - vette el tőle a poharat Harry, de ezzel mit sem segített. Barátja dühös tekintettel illette meg, majd egy újabb kört kért. Hazza intett a bárpult mögött álló lánynak, hogy ne szolgálja ki többször, majd felállt, majd meglepetten esett vissza a székre. Követtük tekintetét, majd Niall elkiáltotta magát, s az ajtó felé mutatott.
-Ott van Helena! - pattant fel a helyéről. Megtöröltem a szememet, hogy biztos legyek benne, nem csak képzelődtem. Majd Louis-ra pillantottam. Ő is észrevette egyetlen húgomat, ami valamilyen csoda folytán ragyogó arccal lépett be a terembe, oldalán két - számomra idegen - emberrel. Helena bal oldalán álló fiú, átkarolta húgomat, aki egy mosollyal fogadta gesztusát. Louis, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megfogta az első lány kezét, aki érdeklődött iránta, majd egy másik kijáraton keresztül távozott vele. Volt elképzelésem róla, hogy mit gondol és, hogy mire készül, de most jobban érdekelt a testvérem, aki már csak pár lépésnyire volt tőlem. Kék szeme összeakadt az én tekintetemmel, s legalább annyira meglepte a jelenlétem, mint engem az övé. Intett a két társának, hogy nyugodtan folytassák az útjukat nélküle, majd felénk közeledett. Megállt előttünk egy szó nélkül, én pedig reflexszerűen magamhoz vontam. Egyikünk sem tudott mit felelni, nem volt mondanivalónk egymás számára, hiszen tudtuk mi történt, ismertük az okokat. Ölelésünkben benne volt, hogy mennyire hiányzott nekünk a másik. Egyik kezével elengedett, majd magához vonta Zayn-t és Niall-t is. Ők sem mondtak egy szót sem. Örültünk, hogy megtaláltuk az elveszett személyt az életünkből. Harry először mérgesen, összehúzott szemekkel meredt rá, de ő sem tudta sokáig komolyan venni magát. A boldogság hamar kiült az ő arcára is, gödröcskéi megjelentek, ahogy mosolyra húzódott az ajka.
-Tudod.. - kezdte, mikor elengedte Helenát. - kibaszottul mérges vagyok, amiért tönkretetted.
-Tudom. Ő is..? - fordult felém kérdésével. Bólintottam. - Beszélnem kell vele. - Niall mosollyal az arcán mondta el a szobánk számát, majd húgom, ahogy jött úgy is tűnt el. Időm sem volt, hogy utána szóljak. Összefont karral fordultam Niall fele.
-Miért mondtad el neki? - kérdeztem felháborodva.
-Mert megkérdezte?! - nézett rám értetlenül.
-Niall.. - mondtam nyugodtabb hangon, mivel úgy tűnik rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, hogyan is szívódott fel, a mi kedves barátunk. - Louis nem egyedül ment fel..

~ Awards 11.

A díjat köszönöm szépen Jordi-nak! :)

Szabályok:

1.Köszönd meg a díjat annak,akitől kaptad.

2.Tedd ki a képet,majd válaszolj a kérdésekre.

3.Tegyél fel 5 kérdést.

4.Küld tovább öt embernek

Kérdések:

Mi a kedvenc nyári dalod ?

Hmm.. a best song ever mindenképp! Union J - Carry you :$ És most Demi Lovato számaira is igen rákattantam. :) 

Miért kezdtél el írni ?

Leginkább azért, mert ki akartam próbálni magam. Kíváncsi voltam rá, hogy mennyire állom meg a helyem írás terén, és, hogy lenne-e olyan ember, akit érdekelnek a történeteim. (:

Ki támogat az írásban ?

Két legjobb barátnőm, és az olvasok minden mennyiségben!

Hogy telik eddig a nyarad ?

Onnantól kezdve, hogy leérettségiztem már jól! :) 

Mi a kedvenc könyved és miért ?

Hű, hát ebből is rengetek van, akár csak a nyári dalokból. Most talán a Végzet ereklyéi sorozat Cassandra Clare-től, és az örök kedvenc, ami már az első oldaltól kezdve beletalált a szívembe Jamie McGuire-től a Gyönyörű sorscsapás! Imádom! Valószínűleg azért, mert van benne szerelem, harc és minden, ami egy jó kis elképzelt világhoz kell. (: Bármelyik szereplő bőrébe szívesen belebújnék.

(U.I.: a következő rész megírása már folyamatban van!:))

~ 27. I'm lost without you

 

,,Az ujjlenyomatunk minden életen ottmarad, melyet megérintettünk."

~ Louis szemszöge ~

Éreztem, ahogy túl teng bennem az adrenalin, ahogy közelítettem a lány felé, aki ismét veszélyben volt, akit meg kell óvnom, mert nélküle már semmit nem jelentenék. Éreztem, ahogy a lábaim önálló életre kelnek, s leléptem a járdáról. Aztán egy ütés, majd minden elsötétült. Aprókat pislogva igyekeztem kinyitni a szememet, de az erős fény miatt, ezt alig tudtam megtenni. Mikor szemem hozzászokott a világossághoz igyekeztem felidézni a történteket, mindhiába.. Abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem Helena csodásan csillogó, kék szemeivel találom magam szembe, ajka rám mosolyog, mert nem esett bántódása. Örültem volna, ha a karomban tarthattam volna, de nem volt sehol. Senki nem volt velem, teljesen egyedül voltam a fehér szobába, ami kicsit megrémített, mivel még mindig nem volt semmi fogalmam arról, hogy miért is kerültem ide. Egy sóhaj hagyta el számat, majd igyekeztem ülőhelyzetbe tornázni magam az ágyba, mikor éles fájdalom nyílalt a bokámba. A takarót leemeltem alsó végtagjaimról, majd megpillantottam feldagadt, bekötözött lábamat. Egy darabig csak bámultam magamra, s ekkor néhány kép ugrott be, azokról a pillanatokból, mielőtt a sötétség eluralta elmémet. Emlékeztem Kevinre és arra, hogy mit tett. Azt hittem időben odaérhetek, de.. talán mégsem.. mivel most is itt fekszem ebben a hülye ágyban, a szerelmemmel pedig kitudja mi történik. A fizikai fájdalommal mit sem törődve álltam fel az ágyról. Kicsit meginogtam, ezért az ágy melletti kis szekrénybe kapaszkodtam, mikor ismerős tárgyat véltem felfedezni rajta. A plüssrépám mosolygott rám, alatta egy rózsaszín cetlivel, ami egyértelművé tette, hogy kitől is jött az üzenet. Tehát itt volt. Akkor talán még sem esett baja, és még időben odaértem. Visszaültem az ágyra, majd kezembe vettem a cetlit, melyen felismertem jól megszokott dőlt betűit. A papíron összesen két szó állt, ami még inkább összezavart, mint eddig. Hiába olvastam el többször, számomra nem volt az egésznek semmi értelme. Lehet, hogy Kevin mégis bántotta? Vagy rosszabb.. lehet, hogy elrabolta és már csak ennyit engedélyezett neki? Tudom, hogy Helena mire képes. Simán belemenne, hogy elmegy azzal az idiótával, csak azért, hogy én biztonságban lehessek. A cetlit a kezembe tartva indultam meg az ajtó felé, ami mellett megláttam a saját bőröndöm. Vajon hány napja vagyok itt? Több figyelmet nem is fordítottam a ruháimat tartalmazó tárgynak, az kilincset megmarkolva rántottam ki az ajtót, aminek a túloldalán barátaim kétségbeesett arcait pillantottam meg. Egy emberként kapták fel a fejüket, s néztek rám meglepetten. Szemük alatt lila karikák éktelenkedtek. Tudtam, hogy napok óta nem aludtak. Kisebb mosolyra húzódott ajkuk, mikor megláttak, hogy jól vagyok, de ahogy közeledtek felém a mosolyt átvette újra a komoly, bánatos tekintet, s tudtam, hogy most megkapom a jól megérdemelt dorgálást, amiért felkeltem a biztonságot nyújtó ágyból. Utáltam őket ilyen.. élettelennek látni. Személyiségemnek köszönhetően ez azért ritkán fordult elő, de akkor is.. utáltam. Hiszen csak egyszer élünk, annyi hülyeséget kell csinálnunk, amennyit csak lehet! Mindezt hatalmas vigyorral az arcunkon. Liam kezét vállamra téve fordított vissza a szoba felé, s aprót lökött rajtam, hogy induljak el. De én nem akartam. Lábaimat lecövekeltem, s duzzogni kezdtem, mint egy kisfiú.
-Nem fekszem oda vissza! - mutattam az ágy felé. - Hol van?
-Louis, vissza kell feküdnöd! Az orvos azt mondta..
-Nem érdekel, ki mit mondott! Hol van? - kérdésemet hangosabban, s lassabban tettem fel, hogy biztosan eljusson a tudatukig.
-Ki hol van? - értetlenkedett Liam, s mivel nem nézett a szemembe tudtam, hogy valamit titkol. Ha nem mondja el nekem úgy is jó. Kezét lelöktem vállamról, utat törtem magamnak Zayn és Niall között, majd a kijárat fele vettem az irányt.
-Helena elment, Louis. - kiabált utánam Harry, mire a többiek szigorú tekintettel illeték meg. - Mi van? Nem fogom hagyni, hogy a legjobb barátom reménytelenül szenvedjen, egy olyan lány miatt, aki állandóan cserbenhagyja. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. - védekezett.
-A húgomról beszélsz, Styles.
-Hogy érted, hogy elment? - visszasétáltam hozzájuk, mit sem törődve a kitörni készülő vitájukkal. Harry sajnálkozó tekintettel nézett rám, de nem felelt. Arra vártak, hogy Liam számoljon be a történtekről, de nem úgy nézett ki, mint aki beszélni fog. Ekkor a kezemben lévő cetlit gyűrögetni kezdtem, s eddigi cselekedetemig, majdnem elfelejtkeztem róla, hogy nálam van. Szétnyitottam, majd Liam kezébe nyomtam, s a rajta levő, általam már jól ismert szavakat hangosan olvasta fel.
-,,Emlékezz rám" - tekintetét csak egy szemvillanásnyira emelte rám, de láttam a benne rejlő fájdalmat, s könnyeket, amik kikívánkoztak. Valami nem stimmelt.. tudtam, hogy valamit még titkolnak előlem. Visszamentem a kórtermembe, hogy átöltözhessek. Kizárt, hogy tovább maradjak itt. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót, halkan megkérdeztem.
-Hány napja fekszem itt?
-Kettő. Egyszer felkeltél, de kaptál altatót, hogy kipihenhesd magad. - bólintottam, majd pár perc erejéig elvonultam a többiektől, miközben végig azon járt az agyam, hogy a barátnőm, valószínűleg már két napja nélkülem éli mindennapjait, s ez újabb kérdéseket vetett fel bennem. Hová ment? És teljesen egyedül van? Bántották vagy lehet, hogy megfenyegették? Miért tette, amit tett? És a legfontosabb.. az, hogy elment.. a kapcsolatunk végét is jelenti?

Már hetek óta, hogy eljöttem a kórházból, kaptam a dokitól valami csodakenőcsöt, amitől a lábam egyre jobban és jobban van. Ennek köszönhetően már sántikálnom sem kell, bár a szobámból nem nagyon mozdulok ki, kivéve ha erre nincs valami komolyabb okom. Mint például a mai díjátadó, ami életemben először nem hoz lázba. Ha nem nyerünk nem érdekel.. de ha nyerünk az sem. Miért is érdekelne, ha nincs itt az a személy, akivel legszívesebben tölteném el a napokat és ünnepelnék a ma este után? Kelletlenül másztam ki az ágyamból és indultam meg a konyha felé, ahol mindenki már csak rám várt. Mostanában mindenki meglepődik, ha lemerészkedem az emeletről, de egy szót sem szólnak. Mindig is én voltam közülünk az a srác, aki utálta a csöndet maga körül, akinek be nem állt a szája, s néha ezért még szidást is kapott, de most.. mindezeknek az ellenkezője mondható el rólam. Nem beszélek, néha csak úgy járkálok a házban, akár egy szellem. Lassan már én is kezdem megunni a saját társaságom.. Egy sóhaj kíséretében foglaltam helyet göndör barátom mellett, kortyoltam egyet a teámból és igyekeztem szóra bírni a számat.. kisebb sikerrel. Semmi nem jutott eszembe, amit mondhattam volna. Amikor a srácok bekopognak, majd benyitnak a szobámba - válaszra sem várva, mert tudják, hogy úgysem kapják meg azt -, hogy megbizonyosodjanak róla élek még, akkor is csak egy bólintással illetem meg őket. Arra sem vagyok képes, hogy annyit mondjak: ,,Jól vagyok." vagy, hogy ,,Ne aggódj, még nem nyírtam ki magam." vagy ehhez hasonló. Egy újabb, akaratom ellenére hangos sóhaj hagyta el a számat, mire Liam aggódva pillantott rám. Megráztam a fejem, majd visszafordult az ablak felé. Tudtam, hogy ugyanannyira aggódik, mint én és neki is Helena az első gondolata mikor felkel. Elmondása szerint ő maga sem tudja merre jár a kishúga és én hiszek neki. Mind hiszünk neki, hiszen ismerjük. Bár Harry inkább mérges Hel-re, amiért teljesen tönkrementem, tudom, hogy ő is aggódik érte, hiszen szereti. Ki ne szeretné? A hihetetlen makacssága ellenére is... imádni való. Magam elé képzeltem mosolygós, rózsaszín ajkait, kéken csillogó szemét, titokzatos pillantását, ahogy rám emeli tekintetét. Mosolya szélesebbé válik, ajkába harap, kezével végigsimít arcomon, majd lágyan megérinti szájával, duzzadt, csókjára váró ajkamat. A szívem összeszorult, ahogy visszaemlékeztem az együtt töltök éjszakákra, hogy órákig képes voltam nézni, ahogy a mellkasomon nyugodtan alszik. Fejemet megrázva igyekeztem kirázni elmémből a számomra legboldogabb pillanatokat. De.. miért is próbálok megszabadulni az emlékektől? Hiszen az egyetlen kérése az volt, hogy emlékezzem rá! Nem veszíthetem el örökre! Vagy még is?! Az első pár napot azzal töltöttem, hogy utána kutattam, felkerestem az összes lehetséges helyet, amit ismert, de sehol nem találtam. Többször is átfésültem a parkot, a Starbucksot, voltam a London-eye-nél is. Mindent átkutattam a többiek segítségével. Aztán bezárkóztam a szobámba. Tekintetem Liamre vezettem, s valamiért úgy éreztem, hogy ő már rég feladta, hogy azt hiszi sosem kapja már vissza egyetlen családtagját. Miért csinálta ezt? Miért hagyott itt mindent? Elvesztem nélküle.
Még egy utolsót simítottak hajamon, ahogy ezt is, mint az öltöztetést fapofával álltam végig.

Mi voltunk a következők, akiket a vörös szőnyegre vártak, így a többiekkel együtt felvettük a jól megszokott állmosolyt, amit azóta használunk, mióta Helena elment. Igen.. Zayn-nek és Niall-nek is nehéz volt, hiszen mindketten elvesztették egyik legjobb barátjukat. Talán Harry titkolta legjobban, mennyire aggódik, neki valahogy sikerült lepleznie félelmeit. Talán a harag elnyomta a kétségbeesést. Gondolkodásomból egy mikrofon zökkentett ki, ami épphogy megállt az orrom előtt. Arcomra mosolyt erőltettem és vártam a nekem szánt kérdéseket, amik hamar a fejemre is zúdultak.
-Szóval, Louis te mit szólsz ahhoz, hogy újabb díjra jelöltek titeket?
-Nagyon boldogunk vagyunk, de persze most sem állhatnánk itt a sok támogatás nélkül! Köszönjük a rajongóknak, akik szavaznak ránk!
-És a barátnőd? Úgy tudtuk ma ő is itt lesz. Gondolom, ő is támogat titeket mindenben. - a mikrofont újra a szám elé emelte, de a döbbenettől egy hang sem jött ki a torkomon. Tátott szájjal, s értetlen tekintettel fordultam a többiek felé. Tekintetükben a saját értetlenségem tükörképét véltem felfedezni, így biztos voltam benne, hogy ők sem tudnak semmiről. Próbáltam úgy csinálni, mint aki tudja miről van szó, s nem elárulni magunkat a riporternőnek, ezért igyekeztem úgy tenni, mint aki épp a barátnőjét keresi. Lábujjhegyre álltam és a fejemet nyújtogattam.
-Nem tudom.. az előbb még itt volt. Azt hiszem.. eltűnt.
-Gyakran csinálja ezt? - kuncogott én pedig reménykedtem benne, hogy nem azért, mert észrevette, hogy dadogok. Mellesleg fogalma sem volt róla mennyire ráhibázott ezzel a kérdéssel..
-Túl gyakran. - sóhajtottam és már a mosolyt nem tudtam visszaerőltetni az arcomra, így a mellettem álló Niall-t megbökve jeleztem, hogy vegye át tőlem a szót.
Újabb díjakat zsebeltünk be, de nem láttam értelmét ünneplésnek. Elalvás előtt felléptem twittere, hogy megnézem Helena adott-e valami életjelet magáról, de mint mindig, most sem volt ott semmi. Fejemet a párnákba temettem, majd igyekeztem álomba ringatni magam. Mindannyiunknak szüksége volt a pihenésre, mivel két nap múlva megkezdjük Amerikai turnénkat. Reggel ajtócsapkodásra, majd női hangra ébredtem, s mielőtt még reménykedhettem volna, rá kellett jönnöm, hogy nem azt a női, lágy hangot hallom, melyre most vágytam. Szemeimet megdörzsölve indultam le a nappaliba, ahol Danielle és Liam hangosan beszélgettek.
-Ne haragudj Liam, de akkor is kivagyok akadva! Kell még egy ember, különben nem léphetünk fel és az én nyakamra varrnak mindent! Egyedül nekem kell megoldanom az összes problémát.. Imádom a húgodat, tényleg az egyik legjobb barátnőmnek mondhatom, örülök, hogy megismerhettem, de komolyan, ha előkerül, lehet, hogy megfojtom.
-Ezzel egyet kell, hogy értsek. - bólintott mély hangú barátom a fotelből.
-Befejeznétek?! Annyira elegem van abból, hogy mindenki Helenáról beszél, mikor ő itt sincs. Elment.. ez van. - Ahogy kimondtam az utolsó szavakat a szívem újra összeszorult, s éreztem, hogy könnyek kívánkoznak ki a szememből. Leültem Zayn mellé, arcomat tenyerembe temettem.
-Ne haragudj. - sajnálkozott Danielle.
-Nekünk is nehéz, haver. - Zayn kezét vállamra helyezte, majd megszorította azt biztatásképp. - De te is láthatod, mindenki máshogy mutatja ki, hogy félti őt. - Felnéztem, Liam bólintott, majd kézen ragadta barátnőjét. Dani még egy sajnálattal teli pillantást vetett rám, s követte barátját, én pedig életemben először irigyeltem őket, amiért együtt vannak. Az én barátnőm pedig kitudja merre van. Felmentem a szobámba, hogy összepakoljam a cuccaim a holnap kezdődő turnénkra, de nélküle még erre sem voltam képes. Nem tudtam, mit és hogyan kéne a bőröndömbe helyezni. Annyira.. elveszettnek és élettelennek éreztem magam nélküle. Az ajtó hirtelen kicsapódott, majd a nevemet kiabálva, épp hogy csak pár perce elinduló Liam jelent meg az ajtómban, telefonjával a kezében, amit felém nyújtott. Futástól kifulladva intézte hozzám szavait, mögötte pedig lassan megjelentek a többiek is.
-Tudom hol van Helena.