~ 27. I'm lost without you

 

,,Az ujjlenyomatunk minden életen ottmarad, melyet megérintettünk."

~ Louis szemszöge ~

Éreztem, ahogy túl teng bennem az adrenalin, ahogy közelítettem a lány felé, aki ismét veszélyben volt, akit meg kell óvnom, mert nélküle már semmit nem jelentenék. Éreztem, ahogy a lábaim önálló életre kelnek, s leléptem a járdáról. Aztán egy ütés, majd minden elsötétült. Aprókat pislogva igyekeztem kinyitni a szememet, de az erős fény miatt, ezt alig tudtam megtenni. Mikor szemem hozzászokott a világossághoz igyekeztem felidézni a történteket, mindhiába.. Abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem Helena csodásan csillogó, kék szemeivel találom magam szembe, ajka rám mosolyog, mert nem esett bántódása. Örültem volna, ha a karomban tarthattam volna, de nem volt sehol. Senki nem volt velem, teljesen egyedül voltam a fehér szobába, ami kicsit megrémített, mivel még mindig nem volt semmi fogalmam arról, hogy miért is kerültem ide. Egy sóhaj hagyta el számat, majd igyekeztem ülőhelyzetbe tornázni magam az ágyba, mikor éles fájdalom nyílalt a bokámba. A takarót leemeltem alsó végtagjaimról, majd megpillantottam feldagadt, bekötözött lábamat. Egy darabig csak bámultam magamra, s ekkor néhány kép ugrott be, azokról a pillanatokból, mielőtt a sötétség eluralta elmémet. Emlékeztem Kevinre és arra, hogy mit tett. Azt hittem időben odaérhetek, de.. talán mégsem.. mivel most is itt fekszem ebben a hülye ágyban, a szerelmemmel pedig kitudja mi történik. A fizikai fájdalommal mit sem törődve álltam fel az ágyról. Kicsit meginogtam, ezért az ágy melletti kis szekrénybe kapaszkodtam, mikor ismerős tárgyat véltem felfedezni rajta. A plüssrépám mosolygott rám, alatta egy rózsaszín cetlivel, ami egyértelművé tette, hogy kitől is jött az üzenet. Tehát itt volt. Akkor talán még sem esett baja, és még időben odaértem. Visszaültem az ágyra, majd kezembe vettem a cetlit, melyen felismertem jól megszokott dőlt betűit. A papíron összesen két szó állt, ami még inkább összezavart, mint eddig. Hiába olvastam el többször, számomra nem volt az egésznek semmi értelme. Lehet, hogy Kevin mégis bántotta? Vagy rosszabb.. lehet, hogy elrabolta és már csak ennyit engedélyezett neki? Tudom, hogy Helena mire képes. Simán belemenne, hogy elmegy azzal az idiótával, csak azért, hogy én biztonságban lehessek. A cetlit a kezembe tartva indultam meg az ajtó felé, ami mellett megláttam a saját bőröndöm. Vajon hány napja vagyok itt? Több figyelmet nem is fordítottam a ruháimat tartalmazó tárgynak, az kilincset megmarkolva rántottam ki az ajtót, aminek a túloldalán barátaim kétségbeesett arcait pillantottam meg. Egy emberként kapták fel a fejüket, s néztek rám meglepetten. Szemük alatt lila karikák éktelenkedtek. Tudtam, hogy napok óta nem aludtak. Kisebb mosolyra húzódott ajkuk, mikor megláttak, hogy jól vagyok, de ahogy közeledtek felém a mosolyt átvette újra a komoly, bánatos tekintet, s tudtam, hogy most megkapom a jól megérdemelt dorgálást, amiért felkeltem a biztonságot nyújtó ágyból. Utáltam őket ilyen.. élettelennek látni. Személyiségemnek köszönhetően ez azért ritkán fordult elő, de akkor is.. utáltam. Hiszen csak egyszer élünk, annyi hülyeséget kell csinálnunk, amennyit csak lehet! Mindezt hatalmas vigyorral az arcunkon. Liam kezét vállamra téve fordított vissza a szoba felé, s aprót lökött rajtam, hogy induljak el. De én nem akartam. Lábaimat lecövekeltem, s duzzogni kezdtem, mint egy kisfiú.
-Nem fekszem oda vissza! - mutattam az ágy felé. - Hol van?
-Louis, vissza kell feküdnöd! Az orvos azt mondta..
-Nem érdekel, ki mit mondott! Hol van? - kérdésemet hangosabban, s lassabban tettem fel, hogy biztosan eljusson a tudatukig.
-Ki hol van? - értetlenkedett Liam, s mivel nem nézett a szemembe tudtam, hogy valamit titkol. Ha nem mondja el nekem úgy is jó. Kezét lelöktem vállamról, utat törtem magamnak Zayn és Niall között, majd a kijárat fele vettem az irányt.
-Helena elment, Louis. - kiabált utánam Harry, mire a többiek szigorú tekintettel illeték meg. - Mi van? Nem fogom hagyni, hogy a legjobb barátom reménytelenül szenvedjen, egy olyan lány miatt, aki állandóan cserbenhagyja. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. - védekezett.
-A húgomról beszélsz, Styles.
-Hogy érted, hogy elment? - visszasétáltam hozzájuk, mit sem törődve a kitörni készülő vitájukkal. Harry sajnálkozó tekintettel nézett rám, de nem felelt. Arra vártak, hogy Liam számoljon be a történtekről, de nem úgy nézett ki, mint aki beszélni fog. Ekkor a kezemben lévő cetlit gyűrögetni kezdtem, s eddigi cselekedetemig, majdnem elfelejtkeztem róla, hogy nálam van. Szétnyitottam, majd Liam kezébe nyomtam, s a rajta levő, általam már jól ismert szavakat hangosan olvasta fel.
-,,Emlékezz rám" - tekintetét csak egy szemvillanásnyira emelte rám, de láttam a benne rejlő fájdalmat, s könnyeket, amik kikívánkoztak. Valami nem stimmelt.. tudtam, hogy valamit még titkolnak előlem. Visszamentem a kórtermembe, hogy átöltözhessek. Kizárt, hogy tovább maradjak itt. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót, halkan megkérdeztem.
-Hány napja fekszem itt?
-Kettő. Egyszer felkeltél, de kaptál altatót, hogy kipihenhesd magad. - bólintottam, majd pár perc erejéig elvonultam a többiektől, miközben végig azon járt az agyam, hogy a barátnőm, valószínűleg már két napja nélkülem éli mindennapjait, s ez újabb kérdéseket vetett fel bennem. Hová ment? És teljesen egyedül van? Bántották vagy lehet, hogy megfenyegették? Miért tette, amit tett? És a legfontosabb.. az, hogy elment.. a kapcsolatunk végét is jelenti?

Már hetek óta, hogy eljöttem a kórházból, kaptam a dokitól valami csodakenőcsöt, amitől a lábam egyre jobban és jobban van. Ennek köszönhetően már sántikálnom sem kell, bár a szobámból nem nagyon mozdulok ki, kivéve ha erre nincs valami komolyabb okom. Mint például a mai díjátadó, ami életemben először nem hoz lázba. Ha nem nyerünk nem érdekel.. de ha nyerünk az sem. Miért is érdekelne, ha nincs itt az a személy, akivel legszívesebben tölteném el a napokat és ünnepelnék a ma este után? Kelletlenül másztam ki az ágyamból és indultam meg a konyha felé, ahol mindenki már csak rám várt. Mostanában mindenki meglepődik, ha lemerészkedem az emeletről, de egy szót sem szólnak. Mindig is én voltam közülünk az a srác, aki utálta a csöndet maga körül, akinek be nem állt a szája, s néha ezért még szidást is kapott, de most.. mindezeknek az ellenkezője mondható el rólam. Nem beszélek, néha csak úgy járkálok a házban, akár egy szellem. Lassan már én is kezdem megunni a saját társaságom.. Egy sóhaj kíséretében foglaltam helyet göndör barátom mellett, kortyoltam egyet a teámból és igyekeztem szóra bírni a számat.. kisebb sikerrel. Semmi nem jutott eszembe, amit mondhattam volna. Amikor a srácok bekopognak, majd benyitnak a szobámba - válaszra sem várva, mert tudják, hogy úgysem kapják meg azt -, hogy megbizonyosodjanak róla élek még, akkor is csak egy bólintással illetem meg őket. Arra sem vagyok képes, hogy annyit mondjak: ,,Jól vagyok." vagy, hogy ,,Ne aggódj, még nem nyírtam ki magam." vagy ehhez hasonló. Egy újabb, akaratom ellenére hangos sóhaj hagyta el a számat, mire Liam aggódva pillantott rám. Megráztam a fejem, majd visszafordult az ablak felé. Tudtam, hogy ugyanannyira aggódik, mint én és neki is Helena az első gondolata mikor felkel. Elmondása szerint ő maga sem tudja merre jár a kishúga és én hiszek neki. Mind hiszünk neki, hiszen ismerjük. Bár Harry inkább mérges Hel-re, amiért teljesen tönkrementem, tudom, hogy ő is aggódik érte, hiszen szereti. Ki ne szeretné? A hihetetlen makacssága ellenére is... imádni való. Magam elé képzeltem mosolygós, rózsaszín ajkait, kéken csillogó szemét, titokzatos pillantását, ahogy rám emeli tekintetét. Mosolya szélesebbé válik, ajkába harap, kezével végigsimít arcomon, majd lágyan megérinti szájával, duzzadt, csókjára váró ajkamat. A szívem összeszorult, ahogy visszaemlékeztem az együtt töltök éjszakákra, hogy órákig képes voltam nézni, ahogy a mellkasomon nyugodtan alszik. Fejemet megrázva igyekeztem kirázni elmémből a számomra legboldogabb pillanatokat. De.. miért is próbálok megszabadulni az emlékektől? Hiszen az egyetlen kérése az volt, hogy emlékezzem rá! Nem veszíthetem el örökre! Vagy még is?! Az első pár napot azzal töltöttem, hogy utána kutattam, felkerestem az összes lehetséges helyet, amit ismert, de sehol nem találtam. Többször is átfésültem a parkot, a Starbucksot, voltam a London-eye-nél is. Mindent átkutattam a többiek segítségével. Aztán bezárkóztam a szobámba. Tekintetem Liamre vezettem, s valamiért úgy éreztem, hogy ő már rég feladta, hogy azt hiszi sosem kapja már vissza egyetlen családtagját. Miért csinálta ezt? Miért hagyott itt mindent? Elvesztem nélküle.
Még egy utolsót simítottak hajamon, ahogy ezt is, mint az öltöztetést fapofával álltam végig.

Mi voltunk a következők, akiket a vörös szőnyegre vártak, így a többiekkel együtt felvettük a jól megszokott állmosolyt, amit azóta használunk, mióta Helena elment. Igen.. Zayn-nek és Niall-nek is nehéz volt, hiszen mindketten elvesztették egyik legjobb barátjukat. Talán Harry titkolta legjobban, mennyire aggódik, neki valahogy sikerült lepleznie félelmeit. Talán a harag elnyomta a kétségbeesést. Gondolkodásomból egy mikrofon zökkentett ki, ami épphogy megállt az orrom előtt. Arcomra mosolyt erőltettem és vártam a nekem szánt kérdéseket, amik hamar a fejemre is zúdultak.
-Szóval, Louis te mit szólsz ahhoz, hogy újabb díjra jelöltek titeket?
-Nagyon boldogunk vagyunk, de persze most sem állhatnánk itt a sok támogatás nélkül! Köszönjük a rajongóknak, akik szavaznak ránk!
-És a barátnőd? Úgy tudtuk ma ő is itt lesz. Gondolom, ő is támogat titeket mindenben. - a mikrofont újra a szám elé emelte, de a döbbenettől egy hang sem jött ki a torkomon. Tátott szájjal, s értetlen tekintettel fordultam a többiek felé. Tekintetükben a saját értetlenségem tükörképét véltem felfedezni, így biztos voltam benne, hogy ők sem tudnak semmiről. Próbáltam úgy csinálni, mint aki tudja miről van szó, s nem elárulni magunkat a riporternőnek, ezért igyekeztem úgy tenni, mint aki épp a barátnőjét keresi. Lábujjhegyre álltam és a fejemet nyújtogattam.
-Nem tudom.. az előbb még itt volt. Azt hiszem.. eltűnt.
-Gyakran csinálja ezt? - kuncogott én pedig reménykedtem benne, hogy nem azért, mert észrevette, hogy dadogok. Mellesleg fogalma sem volt róla mennyire ráhibázott ezzel a kérdéssel..
-Túl gyakran. - sóhajtottam és már a mosolyt nem tudtam visszaerőltetni az arcomra, így a mellettem álló Niall-t megbökve jeleztem, hogy vegye át tőlem a szót.
Újabb díjakat zsebeltünk be, de nem láttam értelmét ünneplésnek. Elalvás előtt felléptem twittere, hogy megnézem Helena adott-e valami életjelet magáról, de mint mindig, most sem volt ott semmi. Fejemet a párnákba temettem, majd igyekeztem álomba ringatni magam. Mindannyiunknak szüksége volt a pihenésre, mivel két nap múlva megkezdjük Amerikai turnénkat. Reggel ajtócsapkodásra, majd női hangra ébredtem, s mielőtt még reménykedhettem volna, rá kellett jönnöm, hogy nem azt a női, lágy hangot hallom, melyre most vágytam. Szemeimet megdörzsölve indultam le a nappaliba, ahol Danielle és Liam hangosan beszélgettek.
-Ne haragudj Liam, de akkor is kivagyok akadva! Kell még egy ember, különben nem léphetünk fel és az én nyakamra varrnak mindent! Egyedül nekem kell megoldanom az összes problémát.. Imádom a húgodat, tényleg az egyik legjobb barátnőmnek mondhatom, örülök, hogy megismerhettem, de komolyan, ha előkerül, lehet, hogy megfojtom.
-Ezzel egyet kell, hogy értsek. - bólintott mély hangú barátom a fotelből.
-Befejeznétek?! Annyira elegem van abból, hogy mindenki Helenáról beszél, mikor ő itt sincs. Elment.. ez van. - Ahogy kimondtam az utolsó szavakat a szívem újra összeszorult, s éreztem, hogy könnyek kívánkoznak ki a szememből. Leültem Zayn mellé, arcomat tenyerembe temettem.
-Ne haragudj. - sajnálkozott Danielle.
-Nekünk is nehéz, haver. - Zayn kezét vállamra helyezte, majd megszorította azt biztatásképp. - De te is láthatod, mindenki máshogy mutatja ki, hogy félti őt. - Felnéztem, Liam bólintott, majd kézen ragadta barátnőjét. Dani még egy sajnálattal teli pillantást vetett rám, s követte barátját, én pedig életemben először irigyeltem őket, amiért együtt vannak. Az én barátnőm pedig kitudja merre van. Felmentem a szobámba, hogy összepakoljam a cuccaim a holnap kezdődő turnénkra, de nélküle még erre sem voltam képes. Nem tudtam, mit és hogyan kéne a bőröndömbe helyezni. Annyira.. elveszettnek és élettelennek éreztem magam nélküle. Az ajtó hirtelen kicsapódott, majd a nevemet kiabálva, épp hogy csak pár perce elinduló Liam jelent meg az ajtómban, telefonjával a kezében, amit felém nyújtott. Futástól kifulladva intézte hozzám szavait, mögötte pedig lassan megjelentek a többiek is.
-Tudom hol van Helena.