,,Azt szokták mondani: "Hallgass a szívedre!". De mi van, ha a szíved mindig ugyanazt a baromságot mondja újra és újra? Mi van, ha nem hagyatkozhatunk a szívünkre? Ha nekünk az eszünkre kellene hallgatnunk?"
Ajánlott zene (A szöveget, majd mindenképp olvassátok el! Pontosan ugyanezek az érzések keverednek Helenában is, ezért is gondoltam úgy, hogy menne ehhez a részhez.)
~ Helena szemszöge ~
Mielőtt még az Amerikába induló gépet megcéloztam volna, tettem egy kis kitérőt szerető szüleim és Sam bácsikám felé. A kezemben levő rózsát a sírjukra helyeztem, majd letérdeltem, s végigsimítottam rajtuk. Néhány perces csend után a harag hirtelen öntött el, a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. Édesanyám iránt most ambivalens érzéseim keletkeztek. Egyszerre szerettem és haragudtam rá, s most az érzéseimet nem is rejtettem véka alá. Igazából fura, hogy egy olyan emberre haragszol, akit... akit nem is ismersz, még akkor is, ha ő az, akinek az életedet köszönheted. Ahogy ezen gondolkoztam a harag még inkább eluralkodott a szeretetemen, s anyám iránt érzett tiszteletemen. Szavaimat egyenesen hozzá intéztem.
-Azt mondtad könnyű lesz.. hogy csak a szívemet kövessen, mert ő megmutatja merre kell mennem. Azt mondtad, hallgassak a szívemre és én naivan megtettem. Engedtem az érzéseimnek és most a fiú, akit mindennél jobban szeretek kórházban fekszik, miattam! Az egyetlen fiú, aki képes volt a szívem köré épített falat áttörni, úgy, hogy minden erőmmel harcoltam ellene. És most.. most azt kívánom bár erősebb lettem volna, bár ne engedtem volna a kísértésnek, mert akkor most nem lenne ez. Ő az egyetlen, akit képes vagyok a közelembe engedni, akit nem azért szeretek, mert ő a testvérem, hanem azért, mert szeretni akartam! Éreztem a szeretetet.. az övét, az enyém. Visszavonhatatlanul szerelmes lettem. - egy mélyről jövő sóhaj után folytattam. - De ez már nem számít. Amerikába utazom.. ne kérdezd miért. Idefele jövet döntöttem el, hogy oda megyek. Egy ideig ezért nem tudok majd eljönni, de ha hazajöttem mindenképpen meglátogatlak. Egyébként meg Amerika épp elég messze van tőle.. elég messze, hogy megvédjem magamtól és a fájdalmaitól. Elég, ha csak én török össze.. - épp, hogy letöröltem az arcomon végigfolyó, sós cseppeket újra kitörtem magamból. - Ennek nem így kellene lennie! Miért? Miért mondtad, hogy hallgassak a szívemre? Ha az eszemre hallgatok a testemben lüktető szerv helyet, most.. most Louis boldog lenne nélkülem. - saját szavaim hallatán összefacsarodott a szívem. - De végül is nembaj, hogy a dolgok így alakultak.. még mindig hiszek a minden okkal történik elvben, és most, hogy elutazom elég időm lesz, hogy megkeressem az okokat és talán.. talán ezzel minden jobb lesz. Ne haragudj, hogy ennyire kikeltem magamból.. Szeretlek anya! - felálltam, leporoltam a farmeromat és a repülőtér fele vettem az irányt. - Azt hittem könnyű lesz a szívemre hallgatni.. tévedtem. - suttogtam magam elé.
Célpontomhoz érve be kellett látnom, hogy itt csak egy kislány vagyok a nagyvárosban, semmi több. Hosszas keresgélés után találtam egy szállodát, amit ki tudtam fizetni, de azt is csak úgy, hogy osztozkodnom kellett a szobámon, pedig most semmi másra nem vágytam jobban csak egy kis magányra. Miután megkaptam a kulcsaimat, elindultam a szobám felé, magam után húzva a bőröndömet, majd az ajtó előtt egy percre megtorpantam. Kopogjak vagy csak simán nyissak be? Végül is.. bemehetek kopogás nélkül is, hiszen ez már az én szobám is. Egy mély lélegzetvétel után benyitottam, s megpillantottam az ágyon ülő szobatársnőmet. Barna haja majdnem derekáig ért, szeme csillogott ahogy meglátott, s ajka hirtelen felfelé kunkorodott.
-Szia! Abby vagyok! - nyújtott boldogan kezet, én pedig a meglepetéstől ledöbbenve egy kisebb fáziskésés után fogadtam el azt.
-Helena. - mondtam, s bármennyire próbáltam kedves lenni, hangom nyers maradt.
-Gondolom szeretnél lezuhanyozni. Ott a fürdőszoba. - mutatott az egyik ággyal szembeni ajtóra. Bólintottam egyet, táskámból előkerestem valami kényelmesebb ruhát és pontosan azt tettem, amire gondolt. Hosszasan engedtem testemre a meleg vizet, remélve, hogy minden bajomat, fáradalmamat lemossa rólam. De egy kis zuhany nem volt elég hozzá, hogy minden helyrejöjjön. De mit is gondoltam? Egy nap alatt amúgy sem jön helyre semmi.. idő kell. Rengetek idő. Talán, majd egyszer, ha képes leszek rá.. felhívom Louis-t. Vagy legalább Liam-et. Testemet törölközőbe csavartam, s figyeltem a lányt a tükörbe, aki egyáltalán nem én voltam. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki feladta a harcot és a levakarhatatlan mosolyának nyoma sem volt. Mielőtt még elsírtam volna magam a látványtól, kiléptem a fürdőből, s a szoba felé vettem az irányt, ahol a személyek száma eggyel nőtt. A törölközőt jobban szorítottam magamra, Abby bocsánatkérően, míg a mellette ülő srác meglepődve nézett rám. Elmormogtam egy "bocsi"-t, majd az ágyra kikészített ruháimat a kezembe véve visszafordultam. Ahogy elkészültem kiléptem, s a fiú hirtelen pattant fel, kezét nyújtva elém lépett.
-Szia, George vagyok! Ne haragudj, nem tudtam, hogy..
-Helena. - szakítottam félbe. Félénken elmosolyodott, amikor elfogadtam felém nyújtott kezét.
-Nincs kedved lejönni velünk vacsorázni?
-Kösz, de nem vagyok éhes.
-Hát jó. - láttam, ahogy mindkettőjük tekintete elidőzik rajtam egy ideig. Tudtam mire gondolnak.. ugyanazt látták, amit pár perccel ezelőtt én is megvizsgáltam a tükörben. Egy lányt, aki úgy néz, akár egy zombi és a kedves társalgás sem épp az erőssége.. Remek első benyomást keltettem. Szemeimet forgattam a saját viselkedésem miatt, majd amikor George átfogta Abby derekát, s elindultak, utánuk szóltam.
-Talán.. mégis inkább veletek tartanék. Ha nem gond. - Mindketten mosollyal az arcukon intettek, hogy kövessem őket, én pedig minden életkedvemet összeszedve erőltettem magamat, hogy felfelé kunkorítsam az ajkamat. Bevallom, azt hittem, hogy egész vacsora közben azt kell majd néznem, hogy a szerelmespár, akit megismertem, mennyire jól elvannak egymás társaságában, de nagy kő esett le a szívemről mikor ez nem így történt. Nem bírtam volna.. mindig is örültem annak, ha más boldog volt, de életemben először azt hittem nekem is kijár egy kis boldogság.. mégsem így történt. Ezért még nem álltam készen rá, hogy azt nézzem, hogy másokat ellepi a rózsaszín köd. Igazából, Abby és G - mert George-t a barátai csak G-nek nevezik és valamiért engem is annak tartott - végig azon voltak, hogy engem felvidítsanak. Ekkor is jöttem rá, hogy tagadhatatlanul az arcomra van írva, mennyire nyomorúságosan is érzem magam. Vacsora után Abby csókkal köszönt el barátjától, majd felém igyekezett. Magam sem értem miért, de valami oknál fogva külön szobába kerültek.
-Hel.. - lépett mellém, s így már együtt mentünk tovább a kis folyosón.
-Tessék.
-Miért vagy ennyire.. lehangolt? - tekintetemmel a földet pásztáztam. Tudtam, hogy ez a kérdés egyszer elfog hangozni, de reménykedtem benne, hogy nem az első napon.
-Hogy-hogy nem egy szobába kerültél a barátoddal? - próbáltam elterelni a témát magamról.
-Nem együtt jöttünk ide. Csak itt ismerkedtünk meg.
-Mikor? - igyekeztem kíváncsinak tűnni.
-Válaszolok a kérdéseidre, ha te is felelsz az enyémekre. Ez itt így működik.. valamit valamiért. - miközben kinyitottam az ajtót rá pillantottam, s ő csak megvonta a vállát egy halvány mosoly kíséretében. Bent leültem az ágy végébe törökülésbe, majd megvártam, hogy ő is kényelmesen elhelyezkedjen mellettem. Állát térdén pihentette meg, s úgy figyelt a kis mesémre. Mindent elmondtam neki.. magamról, a múltamról a jelenemről.. még a One Direction-ről is beszéltem neki, pedig ez egyáltalán nem volt a terveim között.. egyszerűen csak jólesett kibeszélni valakinek magamból a problémát. Míg meséltem Abby néha egy-egy könnycseppet törölt le az arcomról, s közben végig figyelt, amiből arra következtettem, hogy tényleg érdekli, amit mondok neki. Talán ezért is adtam ki magamból mindent, egy részletet sem hagytam ki, és a könnyeimet sem szégyelltem előtte. Mikor a történetem végére értem, egy sóhajjal jeleztem, hogy befejeztem. Pár percnyi csönd ült a szobába, mely csöndet szobatársnőm tört meg.
-Miért menekülsz az érzéseid elől? - kérdezte halkan. Egészen eddig észre sem vettem, hogy már ránk sötétedett. Sötétben az ember valahogy.. jobban kinyílik a másiknak. Ezt leginkább akkor vettem észre, mikor Louis-val több éjszakán át fent maradtunk beszélgetni.
-Én nem.. - szipogtam, s közben valami értelmes magyarázaton törtem a fejem, mindhiába. - Nem tudom.. egyszerűen csak nem akarom elveszíteni. - felmászott hozzám az ágy végébe, s hagyta, hogy ruháját átáztassák az arcomról lefolyó cseppek. Olyan volt, mintha már évek óta barátnők lennénk. Bár ezt nem hangoztattam, de hálás voltam érte, amiért meghallgatott, hiszen ennél többet még ő sem tehetett volna.
-Egyszerűen csak hallgatnod kéne a..
-Ne! Csak azt ne mond, hogy hallgassak a szívemre! - értetlenül meredt rám, de aprót bólintott beleegyezésként.
-De hisz szereted.
-Kicseszettül szar helyzetben vagyok..
-Tudom. De megoldjuk.
Napok, sőt hetek teltek el ittlétem óta és nagy meglepetésemre már sokkal jobban érzem magam. Abby-vel rengeteget beszélünk éjszaka, és G-vel is hatalmasakat nevetek, amikor épp hármasban lógunk. Mindent nekik köszönhetek. A srácok noszogatására tegnap küldtem egy üzenetet a bátyámnak, melyben leírtam, hollétemet és, hogy minden rendben van velem. Hiányzott.. mindannyian hiányoztak, de nem lett volna jó ötlet pont most hazamenni. Mikor pont azon az öt srácon gondolkoztam, akik a családot, az életet jelentették nekem megpillantottam őket. Épp hármasban tartottunk a bár felé, amikor azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem. Már attól tartottam, hogy annyira hiányolom őket, hogy megjelennek a fejemben.. mintha képzeletbeli barátaim lennének. Majd tekintetem találkozott Liam tekintetével, s ez volt az a pont, amikor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm. Szóltam Abs-nek és George-nak, hogy menjenek csak nélkülem, majd aggódva néztek rám.
-Jól leszek. - súgtam nekik, majd fejemmel biccentettem egyet, hogy menjenek nyugodtan tovább. Kicsit néztem távolodó alakjukat, majd egy perc múlva már bátyámat öleltem, szavak, s egyéb jelentéktelen megjegyzések nélkül. Fogalmam sem volt róla, hogyan is került ide, de itt volt. És csak ez számított. Sorjában megöleltem mindenkit, annak ellenére, hogy tudtam mennyire utálnak, amiért összetörtem a barátjuk szívét. Egyedül Harry nem is leplezte haragját, de megértettem, hogy miért nem. Egyedül pont Őt nem láttam. Mikor tudomást szereztem róla, hogy Ő is itt van, elfogott egy fura érzés, hogy azonnal beszélnem kell vele, így utána indultam. Niall a kezembe nyomta a szobájukhoz tartozó kulcsot én pedig szélsebesen indultam el a fiú után, akire mindennél jobban szükségem volt. A kulcsot a zárba helyeztem, majd benyitottam.
-Azt mondtad könnyű lesz.. hogy csak a szívemet kövessen, mert ő megmutatja merre kell mennem. Azt mondtad, hallgassak a szívemre és én naivan megtettem. Engedtem az érzéseimnek és most a fiú, akit mindennél jobban szeretek kórházban fekszik, miattam! Az egyetlen fiú, aki képes volt a szívem köré épített falat áttörni, úgy, hogy minden erőmmel harcoltam ellene. És most.. most azt kívánom bár erősebb lettem volna, bár ne engedtem volna a kísértésnek, mert akkor most nem lenne ez. Ő az egyetlen, akit képes vagyok a közelembe engedni, akit nem azért szeretek, mert ő a testvérem, hanem azért, mert szeretni akartam! Éreztem a szeretetet.. az övét, az enyém. Visszavonhatatlanul szerelmes lettem. - egy mélyről jövő sóhaj után folytattam. - De ez már nem számít. Amerikába utazom.. ne kérdezd miért. Idefele jövet döntöttem el, hogy oda megyek. Egy ideig ezért nem tudok majd eljönni, de ha hazajöttem mindenképpen meglátogatlak. Egyébként meg Amerika épp elég messze van tőle.. elég messze, hogy megvédjem magamtól és a fájdalmaitól. Elég, ha csak én török össze.. - épp, hogy letöröltem az arcomon végigfolyó, sós cseppeket újra kitörtem magamból. - Ennek nem így kellene lennie! Miért? Miért mondtad, hogy hallgassak a szívemre? Ha az eszemre hallgatok a testemben lüktető szerv helyet, most.. most Louis boldog lenne nélkülem. - saját szavaim hallatán összefacsarodott a szívem. - De végül is nembaj, hogy a dolgok így alakultak.. még mindig hiszek a minden okkal történik elvben, és most, hogy elutazom elég időm lesz, hogy megkeressem az okokat és talán.. talán ezzel minden jobb lesz. Ne haragudj, hogy ennyire kikeltem magamból.. Szeretlek anya! - felálltam, leporoltam a farmeromat és a repülőtér fele vettem az irányt. - Azt hittem könnyű lesz a szívemre hallgatni.. tévedtem. - suttogtam magam elé.
Célpontomhoz érve be kellett látnom, hogy itt csak egy kislány vagyok a nagyvárosban, semmi több. Hosszas keresgélés után találtam egy szállodát, amit ki tudtam fizetni, de azt is csak úgy, hogy osztozkodnom kellett a szobámon, pedig most semmi másra nem vágytam jobban csak egy kis magányra. Miután megkaptam a kulcsaimat, elindultam a szobám felé, magam után húzva a bőröndömet, majd az ajtó előtt egy percre megtorpantam. Kopogjak vagy csak simán nyissak be? Végül is.. bemehetek kopogás nélkül is, hiszen ez már az én szobám is. Egy mély lélegzetvétel után benyitottam, s megpillantottam az ágyon ülő szobatársnőmet. Barna haja majdnem derekáig ért, szeme csillogott ahogy meglátott, s ajka hirtelen felfelé kunkorodott.
-Szia! Abby vagyok! - nyújtott boldogan kezet, én pedig a meglepetéstől ledöbbenve egy kisebb fáziskésés után fogadtam el azt.
-Helena. - mondtam, s bármennyire próbáltam kedves lenni, hangom nyers maradt.
-Gondolom szeretnél lezuhanyozni. Ott a fürdőszoba. - mutatott az egyik ággyal szembeni ajtóra. Bólintottam egyet, táskámból előkerestem valami kényelmesebb ruhát és pontosan azt tettem, amire gondolt. Hosszasan engedtem testemre a meleg vizet, remélve, hogy minden bajomat, fáradalmamat lemossa rólam. De egy kis zuhany nem volt elég hozzá, hogy minden helyrejöjjön. De mit is gondoltam? Egy nap alatt amúgy sem jön helyre semmi.. idő kell. Rengetek idő. Talán, majd egyszer, ha képes leszek rá.. felhívom Louis-t. Vagy legalább Liam-et. Testemet törölközőbe csavartam, s figyeltem a lányt a tükörbe, aki egyáltalán nem én voltam. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki feladta a harcot és a levakarhatatlan mosolyának nyoma sem volt. Mielőtt még elsírtam volna magam a látványtól, kiléptem a fürdőből, s a szoba felé vettem az irányt, ahol a személyek száma eggyel nőtt. A törölközőt jobban szorítottam magamra, Abby bocsánatkérően, míg a mellette ülő srác meglepődve nézett rám. Elmormogtam egy "bocsi"-t, majd az ágyra kikészített ruháimat a kezembe véve visszafordultam. Ahogy elkészültem kiléptem, s a fiú hirtelen pattant fel, kezét nyújtva elém lépett.
-Szia, George vagyok! Ne haragudj, nem tudtam, hogy..
-Helena. - szakítottam félbe. Félénken elmosolyodott, amikor elfogadtam felém nyújtott kezét.
-Nincs kedved lejönni velünk vacsorázni?
-Kösz, de nem vagyok éhes.
-Hát jó. - láttam, ahogy mindkettőjük tekintete elidőzik rajtam egy ideig. Tudtam mire gondolnak.. ugyanazt látták, amit pár perccel ezelőtt én is megvizsgáltam a tükörben. Egy lányt, aki úgy néz, akár egy zombi és a kedves társalgás sem épp az erőssége.. Remek első benyomást keltettem. Szemeimet forgattam a saját viselkedésem miatt, majd amikor George átfogta Abby derekát, s elindultak, utánuk szóltam.
-Talán.. mégis inkább veletek tartanék. Ha nem gond. - Mindketten mosollyal az arcukon intettek, hogy kövessem őket, én pedig minden életkedvemet összeszedve erőltettem magamat, hogy felfelé kunkorítsam az ajkamat. Bevallom, azt hittem, hogy egész vacsora közben azt kell majd néznem, hogy a szerelmespár, akit megismertem, mennyire jól elvannak egymás társaságában, de nagy kő esett le a szívemről mikor ez nem így történt. Nem bírtam volna.. mindig is örültem annak, ha más boldog volt, de életemben először azt hittem nekem is kijár egy kis boldogság.. mégsem így történt. Ezért még nem álltam készen rá, hogy azt nézzem, hogy másokat ellepi a rózsaszín köd. Igazából, Abby és G - mert George-t a barátai csak G-nek nevezik és valamiért engem is annak tartott - végig azon voltak, hogy engem felvidítsanak. Ekkor is jöttem rá, hogy tagadhatatlanul az arcomra van írva, mennyire nyomorúságosan is érzem magam. Vacsora után Abby csókkal köszönt el barátjától, majd felém igyekezett. Magam sem értem miért, de valami oknál fogva külön szobába kerültek.
-Hel.. - lépett mellém, s így már együtt mentünk tovább a kis folyosón.
-Tessék.
-Miért vagy ennyire.. lehangolt? - tekintetemmel a földet pásztáztam. Tudtam, hogy ez a kérdés egyszer elfog hangozni, de reménykedtem benne, hogy nem az első napon.
-Hogy-hogy nem egy szobába kerültél a barátoddal? - próbáltam elterelni a témát magamról.
-Nem együtt jöttünk ide. Csak itt ismerkedtünk meg.
-Mikor? - igyekeztem kíváncsinak tűnni.
-Válaszolok a kérdéseidre, ha te is felelsz az enyémekre. Ez itt így működik.. valamit valamiért. - miközben kinyitottam az ajtót rá pillantottam, s ő csak megvonta a vállát egy halvány mosoly kíséretében. Bent leültem az ágy végébe törökülésbe, majd megvártam, hogy ő is kényelmesen elhelyezkedjen mellettem. Állát térdén pihentette meg, s úgy figyelt a kis mesémre. Mindent elmondtam neki.. magamról, a múltamról a jelenemről.. még a One Direction-ről is beszéltem neki, pedig ez egyáltalán nem volt a terveim között.. egyszerűen csak jólesett kibeszélni valakinek magamból a problémát. Míg meséltem Abby néha egy-egy könnycseppet törölt le az arcomról, s közben végig figyelt, amiből arra következtettem, hogy tényleg érdekli, amit mondok neki. Talán ezért is adtam ki magamból mindent, egy részletet sem hagytam ki, és a könnyeimet sem szégyelltem előtte. Mikor a történetem végére értem, egy sóhajjal jeleztem, hogy befejeztem. Pár percnyi csönd ült a szobába, mely csöndet szobatársnőm tört meg.
-Miért menekülsz az érzéseid elől? - kérdezte halkan. Egészen eddig észre sem vettem, hogy már ránk sötétedett. Sötétben az ember valahogy.. jobban kinyílik a másiknak. Ezt leginkább akkor vettem észre, mikor Louis-val több éjszakán át fent maradtunk beszélgetni.
-Én nem.. - szipogtam, s közben valami értelmes magyarázaton törtem a fejem, mindhiába. - Nem tudom.. egyszerűen csak nem akarom elveszíteni. - felmászott hozzám az ágy végébe, s hagyta, hogy ruháját átáztassák az arcomról lefolyó cseppek. Olyan volt, mintha már évek óta barátnők lennénk. Bár ezt nem hangoztattam, de hálás voltam érte, amiért meghallgatott, hiszen ennél többet még ő sem tehetett volna.
-Egyszerűen csak hallgatnod kéne a..
-Ne! Csak azt ne mond, hogy hallgassak a szívemre! - értetlenül meredt rám, de aprót bólintott beleegyezésként.
-De hisz szereted.
-Kicseszettül szar helyzetben vagyok..
-Tudom. De megoldjuk.
Napok, sőt hetek teltek el ittlétem óta és nagy meglepetésemre már sokkal jobban érzem magam. Abby-vel rengeteget beszélünk éjszaka, és G-vel is hatalmasakat nevetek, amikor épp hármasban lógunk. Mindent nekik köszönhetek. A srácok noszogatására tegnap küldtem egy üzenetet a bátyámnak, melyben leírtam, hollétemet és, hogy minden rendben van velem. Hiányzott.. mindannyian hiányoztak, de nem lett volna jó ötlet pont most hazamenni. Mikor pont azon az öt srácon gondolkoztam, akik a családot, az életet jelentették nekem megpillantottam őket. Épp hármasban tartottunk a bár felé, amikor azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem. Már attól tartottam, hogy annyira hiányolom őket, hogy megjelennek a fejemben.. mintha képzeletbeli barátaim lennének. Majd tekintetem találkozott Liam tekintetével, s ez volt az a pont, amikor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm. Szóltam Abs-nek és George-nak, hogy menjenek csak nélkülem, majd aggódva néztek rám.
-Jól leszek. - súgtam nekik, majd fejemmel biccentettem egyet, hogy menjenek nyugodtan tovább. Kicsit néztem távolodó alakjukat, majd egy perc múlva már bátyámat öleltem, szavak, s egyéb jelentéktelen megjegyzések nélkül. Fogalmam sem volt róla, hogyan is került ide, de itt volt. És csak ez számított. Sorjában megöleltem mindenkit, annak ellenére, hogy tudtam mennyire utálnak, amiért összetörtem a barátjuk szívét. Egyedül Harry nem is leplezte haragját, de megértettem, hogy miért nem. Egyedül pont Őt nem láttam. Mikor tudomást szereztem róla, hogy Ő is itt van, elfogott egy fura érzés, hogy azonnal beszélnem kell vele, így utána indultam. Niall a kezembe nyomta a szobájukhoz tartozó kulcsot én pedig szélsebesen indultam el a fiú után, akire mindennél jobban szükségem volt. A kulcsot a zárba helyeztem, majd benyitottam.
Hope!!!!!
VálaszTörlésInkább vissza fogom magam!
Siess!
ÜGyes vagy! Csak így tovább! ;)
Imádom ahogy írsz! ♥