~ 26. New life ?!

Hello everybody!(:
Tudom, azt írtam, hogy két hétig nem lesz új rész, de nem tudtam elaludni, míg legalább a két hetes "pihenőm" előtt, nem hozok egy részt. Úgy gondoltam megérdemlitek, és mivel imádok írni, így nem is vált ez a dolog teherré, vagy bármi olyasmivé, amit nem szeretek csinálni.(: Lehet, hogy egy kicsit összecsapott lett vagy rövid vagy nem túl jó, de most ennyi telt tőlem, így éjfél tájékán. Jó olvasást, és azért remélem meg lesztek vele elégedve! :* (:

,,Nem volt se megoldás, se magyarázat, csak iszonyatos napok és hetek. A titkot még csak megosztani se lehetett senkivel, törhette az ember a fejét, mért kezdődik meg valami, ha abbamarad, s mért lesz ilyen szomorú és érthetetlen vége?"

Zene

Míg a mentőkre vártunk, Louis-t felemelve elballagtunk a park füves részére, ahol fejét az ölembe fektettük. Ha nem épp kómában feküdne a lábaimon, ez a pillanat annyira romantikus lehetne.. egy pillanat, amiről annyi lány álmodozik. De ez a mostani helyzet inkább rémálomra emlékeztetett. Lehajoltam, s egy halvány csókot leheltem ajkaira, míg könnyeim az arcára potyogtak, ahol továbbfolytak a nyakára. Próbáltam, szépen és finoman keltegetni, de nem ment. Nem kelt fel bármit tettünk.
-Hol van már a kibaszott mentő? - Harry idegesen a hajába túrva járkált fel-alá. Hol távolabb sétált, hol pedig visszajött, s egy szó nélkül bámulta legjobb barátját, akinek az egyetlen életjele a pulzusa, s a mozgó mellkasa volt.
-Azt mondták mindjárt itt lesznek. - felelt Niall, aki telefonja kijelzőjén percenként nézte meg az időt. Ő beszélt a mentősökkel, akiknek már igazából itt kellett volna lenniük..
-Kicseszettül nem sietnek. Felőlük Louis meg is...
-Harry! Fogd be! - szólt rá Liam. Mindenki tudta, Harry hogyan szeretné befejezni a mondatát, de erre persze gondolni sem mertünk. A könnyeim már megállíthatatlanul folyni kezdtek, majd megragadtam barátom pólóját és rázni kezdtem.
-Kelj már fel! Nem teheted ezt velünk! - míg a kezem valaki le nem hámozta Louis pólójáról, addig észre sem vettem, hogy ordítozom, s másik kezemmel idegesen a füvet tépkedem, majd mérgemben dobom el azt. Zayn keze nyugtatóan mozgott a hátamon, miközben azon volt, hogy felállítson. Miután pár centivel arrébb hurcolt, arcomat vállába temettem és most az ő inge esett könnyeim áldozatául. Legszívesebben sikítottam volna, hogy fel akarok kelni, hogy valaki ébresszen fel. Ahogy kifért a torkomon ordítottam volna, hogy az egész az én hibám. Nem kellett volna eljönnöm, ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Ha nem mondom meg neki hova megyek.. ha nem követett volna.. most ez az egész meg sem történt volna és otthon ülhetnénk, nézhetnénk valami idióta vígjátékot, amit egyáltalán nem tartok viccesnek, de az ő kedvéért végignézem, s nevetek, amikor ő is. Nem vehetik el tőlem őt is.. azt nem engedhetem.
-Az én hibám..
-Nem, nem az. Erről csak egy ember tehet és meg se forduljon a fejedben, hogy az te vagy! - Zayn hangja kioktató és némileg nyugtató volt egyszerre.
-Itt sem kellett volna lenni.. - szipogtam, s valami oknál fogva, talán legjobb barátom hatására, újra megtaláltam a hangomat, s panaszkodni kezdtem. - Én mondtam neki, hogy ne jöjjön.. - bár egyik mondatomat sem tudtam befejezni, félig elmondtam, ami a szívemet nyomta és ez kissé megnyugtatott. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a szirénákat, ami Zayn-be is belefojtotta a szót.

Már lassan másfél órája, hogy bent vagyunk a kórházba. A doki fél órát késet, mert műtéte volt, s már egy órára vizsgálja Louist egy nővérrel az oldalán és eddig még egy hírt sem kaptunk. Míg Harryvel együtt, idegesen sétálunk a folyóson, Niall kávékért ment - most még ő sem bír enni.. meglepő nem? - Zayn idegesen tördeli az ujjait, közben néha-néha ha nagyon belemerül a gondolataimba az ajkát harapja, Liam pedig idegesen járatta lábait, miközben ült, s ujjait összefűzte maga előtt. Miközben egy hatalmas sóhaj hagytam el számat, megálltam, s fejemet a falnak támasztottam. Percek teltek el, de még mindig nem történt semmi, azon kívül, hogy szőke barátunk visszatért a gőzölgő italokkal. Egyet átnyújtott Zayn-nek, majd átnyújtotta volna az enyémet is, mikor kinyílt az ajtó én pedig egyenesen a doktor fele szedtem a lábaim, Niall felém nyújtott kezében hagyva a poharat. A doktor levéve szemüvegét végigpillantott rajtunk, megtörölte homlokát, majd egy - számomra érthetetlen módon - nyugtató és majdnem vidám mosoly jelent meg az arcán.
-Jobban van? - előzte meg Hazza a kérdésemet, mire a doki bólintott.
-Az egyetlen gondja, hogy fáradt és nagyon sok pihenésre van szüksége. Még kómában van és valószínűleg egy-két óráig míg abban is marad. A lábán lett egy kisebb zúzódás, de az is napokon belül rendbe jön, ha szedi a gyógyszert és ha bent tartjuk. Egy ideig kerülnie kéne az ugrálást, és a fárasztó, fizikai tevékenységeket. - Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani, hogy Louis több, mint öt percig ülve maradjon ugrálás nélkül, mivel ez elég lehetetlennek tűnt, ha róla van szó. Lehet odakötözöm majd az ágyhoz.. bármilyen megoldás jó csak hagy mehessek haza vele. Megköszöntünk mindent a doktornak és a nővérnek, majd Liammel hazaugortunk pár dologért, amire barátomnak bent szüksége lehet. Míg a kocsi ablakán lefolyó cseppeket néztem, szokásomhoz híven, megint elkalandoztam. Louis most rendbe jött, de mi van.. mi van ha legközelebb, megint történik valami miattam, amit.. amit nem fog ilyen könnyen megúszni. Pont azért nem akartam vele lenni mert félek, hogy elveszítem. Tudom ez elég ellentmondásos, de a szerelem csupa ellentmondás. Van, aki azért nem jár a legjobb barátjával, mert később elveszíteni.. van, aki eleve meg sem mondja a legjobb barátjának, hogy bele van zúgva, mert ezzel szintén elveszítheti. Az én esetemben pedig.. először ki sem mutattam az érzéseim, majd mikor már mindketten belehaltunk abba, hogy a másik nélkül kell élnünk megadtam magam és boldog lehettem egészen mostanáig. A tudat, hogy miattam van kórházba az az ember, akivel annyit küzdöttünk azért, hogy együtt lehessünk.. kezdett megint minden széthullani, így csak egy megoldás fogalmazódott meg a fejemben. Tudtam, hogy az élet mindig találni fog valami módot arra, hogy megkeserítse az életemet, ezért csak egy megoldás maradt. Az élet úgy tud a legjobban bántani, ha bántja azokat akiket szeretek, főleg úgy, hogy ezt rajtam keresztül teszi. Szóval.. valójában én bántom őket. Viszont, ha nem vagyok a közelükbe, úgy megóvhatom őket. És ez a megoldás kulcsa. Egyszerűen le kell lépnem, el kell tűnnöm az életükből. Tekintetem az ablakról bátyámra vezettem, s éreztem, hogy szemem újra nedves lesz, de már annyit sírtam, hogy egyszerűen nem volt több, amit kiadhattam volna magamból. A szám remegett, miközben magamban zokogtam csöndesen. Annyira nem szeretném itt hagyni most, hogy minden újra rendben van köztünk, de őt is meg kell védenem. Vigyáznom kell azokra az emberekre, akiket szeretek.. meg kell óvnom őket.. magamtól. Liam rám nézett mielőtt kiszállt a kocsiból. Szeme karikás volt, de azért egy halvány, biztató mosolyt erőltetett arcára.
-Jól vagy? - ujjával végigsimított a szemem alatti területén, ami legalább olyan karikás lehetett, mint az övé. Mivel hangom nem lett volna elég meggyőző, így csak bólintottam egyet. Összeszedtük Louis kedvenc csíkos pólóiból párat, majd az ágyon lévő pólót és nadrágot is a többi közé tettem, amit pizsamának használt. Majd tekintetem a szekrényen lévő plüss répára tévedt, amin együtt szórakoztunk. Ez volt az egyetlen dolog, amiről emlékezhetett rám, így ezt is el tettem. Ha elmegyek.. legalább emléknek had maradjam meg. Az mindegy, hogy jó vagy rossz emlék leszek.. a lényeg, hogy emlékezzen rám, mert én sosem fogom elfelejteni. A bőröndöt bezárva indultam meg a saját szekrényem felé és amilyen gyorsan tudtam minden cuccomat bedobáltam a saját táskámba is. Ahogy végeztem a konyha felé indultam, ahol Liam evőeszközöket és egy superman-os bögrét pakolt szatyrokba.
-Én kész vagyok. A kocsiban megvárlak. - válaszra sem várva, szélsebesen indultam meg a jármű felé, ahova mind a két bőröndöt betettem. Beültem az anyósülésre és míg Liam meg nem jött azon agyaltam, hogyan adjam be bátyámnak, hogy elmegyek. Az biztos, hogy nem fog örömében ugrándozni.. talán még marasztalni is megpróbál, bár tudja, hogy semmi értelme. Ahogy beült mellém, szinte gondolkozás nélkül kezdtem el mondandómat.
-Liam.. nekem el kell mennem. - nem volt erőm, hogy rá nézzek, de tudtam, hogy ráncolt szemöldökkel fordult felém.
-Most megyünk vissza a kórházba. Szerinted mozizni készülök?
-Nem úgy értem. Muszáj elmennem. Messzire.. csak el kell tűnnöm Londonból.
-Miről beszélsz? Komolyan most akarod magadra hagyni Louist? És mi lesz velem? Mi lesz Zaynnel? És a többiek? Nem értem honnan jutnak eszedbe ekkora hülyeségek..
-Liam! Nem a véleményedet akartam tudni, csak kijelentettem, hogy elmegyek. És szeretném, ha senkinek sem szólnál róla.
-Louisnak sem? - hangja halkabb volt, mint az előbb, így tudtam, hogy nyerésre állok. Tudtam, hogy azzal amit teszek, mindenkit megsebzem, de én utáltam magamat a legjobban érte, ahogy azért is, hogy mindenkinek titkolózom.
-Louisnak sem. Ígérd meg!
-Helena ez őrültség!
-Csak ígérd meg! - nem válaszolt, így fejemet felemeltem, s felé pillantottam. Láttam, ahogy könnyeivel küszköd, és neki is legalább annyira nehezére esett erősnek mutatnia magát, mint nekem. Nagyot fújtatott, majd fejét hátradöntötte, szemét pedig lehunyta. Vett pár mély lélegzetet, majd végre megszólalt.
-Tudod, hogy utálok nekik hazudni.
-Hát egyszer már megtetted. Gondolom másodjára is menni fog. - tudtam, hogy borzalmas érveket hozok fel, amikkel újabb sebeket tépek fel, de mint általában, most is gondolkodás nélkül beszéltem és a szavakat már nem szívhattam vissza. És így legalább igazam volt, tehát semmi ellenérvet nem tudott felhozni ellenem.
-Jól van. És szerinted nem te leszel az első ember akit keresni fog? Még is mit mondjak neki? - bevallom erre eddig nem gondoltam.
-Nem tudom. Találj ki valamit.. bármit.
-Szóval rám marad a piszkos munka.
-Ne haragudj. Muszáj megvédenem, de ezt csak úgy lehet, ha nem vagyok a közelébe. - testvérem összeszűkült szemekkel pillantott rám.
-Tudod, kezdem unni, hogy mindenért magadat hibáztatod, aztán elmenekülsz. Talán hagynod kéne, hogy végre egyszer téged mentsenek meg.
-Ezt meg hogy érted?
-Sehogy. Menjünk. - azzal beindította a kocsit és a visszafele út csöndesen telt el. Mire visszaértünk a kórházhoz az eső elállt, de bátyám szemei még mindig villámokat szórtak. Felnyitotta a csomagtartót, majd egy percig csak a két csomagot nézte.
-A másik bőrönd..?
-Az enyém. - megrázta a fejét, kivette Louis cuccait és egy szó nélkül elsétált mellettem. A srácok már nem voltak annyira feszültek most, hogy tudták barátjuk rendbe fog jönni.
-Bemehettek hozzá. - közölte Niall, mikor már elég közel értünk hozzájuk. Liammel összenéztünk, majd a bőrönd fogantyúját átvéve tőle, indultam meg a kórterembe fekvő barátom felé. Mikor kinyitottam az ajtót nem tudtam mire számítsak, de szerencsére semmi olyat nem láttam, amit nem akartam. Louis kicsit meggyötört arccal, de kényelmesen aludt. Mellé léptem, kezét a kezembe vettem, majd mély lélegzet vétel után beszélni kezdtem hozzá, annak ellenére, hogy tudtam nem fog hallani.
-Kérlek ne felejts el. Ezt az egészet érted teszem. - nem igazán tudtam, mit mondhatnék még, így csak egy puszit nyomtam a homlokára és mikor kiléptem a kórteremből Liam karjai között kötöttem ki. A reakcióm először őt is meglepte, majd kezei lassan a hátamra tapadtak.
-Vigyázz rá. - súgtam neki a lehető leghalkabban.
-Te pedig magadra. - hangja remegett, így egyértelművé vált, hogy lassan elsírja magát, ezért még jobban szorítottam magamhoz, ezzel hálámat is kifejezve, hogy képes hazudni miattam a legjobb barátaimnak. Nem rólam, hanem miattam. Ami nagy különbség. Végignéztem a három srácon, akik a folyosón ültek, majd sietősen indultam a kijárat felé. Bőröndömet kivettem a kocsiból, majd a repülőtér fele indultam. Fogalmam sem volt róla, hogy hová tartok, csak azt tudtam, hogy bárhol is kötök majd ki, annak nagyon messze kell lennie innen. Talán azzal, hogy elmegyek.. egy új, jobb életet kezdhetünk mindketten.