~ 1. Hope

"A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben addig élsz."

Vajon mennyi időbe telne kifutnom innen? Eljutnék egyáltalán az ajtóig, anélkül, hogy Liam nem fut utánam? Valószínűleg nem. Egyáltalán honnan tudják ilyen biztosra megmondani? Nem hiszek neki.. nem lehet. Sam bácsi nem fogja feladni, küzdeni fog az életéért! És én mellette leszek egyfolytában. Nem hagyhat el ő is.. az nem lehet. A nedves dolog, ami végigfolyt az arcomon kizökkentett gondolatmenetemből. Újra folyni kezdtek a könnyeim, megállíthatatlanul.  

-Sajnálom! - mondta a doktor, majd távozott.
-Figyelj, Hel! - fordult felém Liam, de telefonjának csörgése megzavarta. - Ne haragudj.. mennem kell. A fiúk már várnak. Holnap jövök!
-Hát persze.. - csak ennyit bírtam kinyögni. Szememet megtöröltem és visszatértem bácsikám kórtermébe.
-Hope! - fordult felém. Ő volt az egyetlen ember aki így hívott, és akinek megengedtem, hogy a második nevemet használja. - Sírtál?
-Nem! De hogy is.. én csak.. - könnyeim belém fojtották a szót.
-Ülj le ide! - paskolta meg Sam bácsi az ágy szélét. Kezeimet övéi közé fogta, majd letörölte hatalmas krokodil könnyeimet. - Tudom, hogy már nincs sok időm.. talán 1-2 nap.
-Honnan...? - néztem rá kérdőn.
-Egyszerűen csak érzem. Kérlek ne sírj Hope!
-Nem akarom, hogy te is elhagyj.
-Nem is foglak! Odabent mindig veled leszek, és ha felnézel az égre tudnod kell, hogy én onnan figyellek majd. Én leszek az őrangyalod, ha így jobban tetszik.
-Sehogy sem tetszik..
-Hope.. - mosolyodott el. Hogy bír most is mosolyogni? Hogy csinálja? Én a helyében már összeroppantam volna.. mikor meglátta értetlen tekintetem folytatta, szintén mosolyogva. - Tudod, miért kaptad ezt a nevet? - megráztam a fejem. - A szüleid mindig is kislányt szerettek volna. De persze mikor megszületett Liam egyáltalán nem keseredtek el. Sőt örültek, hogy majd lesz valaki, aki vigyázz szeretet kislányukra. Mikor megtudták, hogy a következő gyermekük kislány lesz elképesztően boldogok lettek. Aztán anyukád megtudta, hogy belefog halni a szülésbe, de nem érdekelte. Apukád pedig azért állt rendőrnek, hogy mindentől megóvjon. Úgy érezte tanulhat valamit abból, ha rendőr, mivel anyukád nem tudott neki segíteni. Te voltál az utolsó reményük. A remény, hogy egy gyönyörű kislányuk lesz, a remény, amelyre mindig is vártak. A remény, amelyre Liamnek kell vigyáznia. Kérlek ne veszekedjetek! Tudom, hogy már semmi sem olyan, mint régen.. Egyébként az első nevet ő választotta neked. Mikor meglátott a kórházban, le sem tudta rólad venni a szemét. Elsőre beléd szeretett. Most pedig az álmának él és ezért te sem ítélheted el! Te is ezt tennéd, amit Ő. Valóra váltanád az álmodat. És tudom, hogy neked is sikerülni fog, még ha te nem is hiszel benne! Szóval, Hope bármi történjen is, neked is reménykednek kell ugyanúgy, mint a szüleidnek! Sose veszítsd el a reményt! Kérlek. - ha akartam sem tudtam volna megállítani végtelenül folyó könnyeimet. Utáltam magam, amiért anyám miattam vesztette életét. És őt ez nem is érdekelte, mert csak rám várt. Liam-et pedig már egy ideje meg sem próbáltam közel engedni magamhoz.. megváltozott. Tényleg minden megváltozott.
-Borzalmas ember vagyok. - most már egyenesen zokogtam.
-Nem, egyáltalán nem vagy az! Csak bizonyos dolgokat nem értettél. Ez pedig nem bűn!
-Szeretlek Sam bácsi! - borultam rá. - Kérlek ne hagyj el!
-Veled leszek mindörökké! Ígérem Hope! - ránéztem, hogy szemébe nézhessek, de a szeme csukva volt.
-Sam bácsi! Bácsikám! - ordibáltam, de semmi reakció. Testét rázni kezdtem, de még mindig semmi. Orvos után kiabáltam, de én is megtudtam állapítani, hogy bácsikám már nem lélegzik. Tüdeje nem mozgott. Láttam, de nem akartam elhinni.. Sam bácsi mosolygott.