~ 36. I'm fine

"Az egész csak azon múlik, hogy benned van-e a csakazértis. Csak azért is menni, csinálni, megbotlani, szeretni, csalódni, félni, folytatni, fájni, örülni, gúnyos kacajok tárgya lenni, elérni... Merni elérni... Mert egyszer bizony tátják majd a szájukat, hogy hittel hova lehet eljutni... Mert a kitartás és az alázat sikert szül."

A hazafele út teljes csendben telt el, de nem is vártam mást. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok a kezemet el sem mozdítottam a hasamról, Danielle pedig csöndben sétált mellettem a gondolataiba merülve. El tudtam képzelni miket gondolhat most rólam. Felelőtlen. Óvatlan. Idióta. Szinte biztos voltam benne, hogy neki is ez a három szó fut át az agyán, hiszen nekem is ezek lepték el a fejemet. Igen,  jobban kellett volna vigyáznunk. Igen, felelőtlen voltam, amiért nem szedtem gyógyszert. És igen, egy idióta vagyok. Ezt még magyarázni se nagyon kell. És maradt még egy kérdés a sok dolog mellé a fejemben.. mi lesz most? Hogy fogom ezt beadagolnia  többieknek? A bátyámnak és leginkább.. Louis-nak? Ki fog akadni.. annyira ki fog akadni! Erre még nem voltam felkészülve. Egy sarokkal a házunk előtt megtorpantam. Nem tudom végigcsinálni. Most még nem.

-Danielle?! - barátnőm megállt, majd várakozó, s kíváncsi tekintettel pillantott az arcomra, a hasamra, majd újra az arcomra.
-Jól vagy? - kérdezte, s közelebb lépett. Arcán kezdtek előbukkanni az aggodalmas ráncok.

-Igen, izé.. én csak.. nem aludhatnék ma nálad? - egy percig elgondolkozott, majd bólintott, s elindultunk az ellenkező irányba.

Másnap reggel újabb rosszullét lett úrrá rajtam, így ahogy felkeltem a mosdó fele vettem az irányt. Percekig öklendeztem, majd miután úgy éreztem, hogy eléggé jól vagyok ahhoz, hogy elhagyjam a fürdőt, a konyhába mentem egy pohár vízért. Leültem a bögrével az ablak mellé, és csak néztem az utcát, figyeltem az embereket. A legtöbb ember akit láttam, leginkább munkába igyekezett, de voltak szerelmes párok is, és egy nő, aki babakocsit tolt maga előtt. Egyedül. Vajon én is erre a sorsra fogok jutni, miután elmondtam Louis-nak mindazt, amit el kell mondanom? Nem.. Ő nem tenne velem ilyet. Tudom, érzem. Tovább figyeltem a nőt, s egy csodás életet képzeltem el neki, míg el nem tűnt a szemem elől. Elképzeltem, hogy otthon várja valaki, egy férfi, aki szereti, valaki, aki mindent feladta érte, és a gyerekért, ami egy gyönyörű szerelemből született, és egy percig sem tekintenek úgy a csöppségre, mint egy hibára. Az anya nem félt, mikor bejelentette, hogy terhes, az apa pedig hihetetlenül boldog volt, és...
-Szerinted, mikor múlnak el a reggeli rosszullétek? - Dani hangjára majdnem eldobtam a kezemben lévő poharat, majd hirtelen hátrafordultam, hogy szembe kerülhessek vele, a képzeleteim pedig eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna.  Mintha a nőt sem láttam volna, ahogy a babakocsit sem. De az én hasamban még  mindig növekszik egy apróság. - Ne haragudj - mondta, mikor leolvasta arcomról az ijedtséget - nem akartalak megijeszteni.
-Semmi baj. Végül is ez a te házad. Nekem nem kellene itt lennem. - épp ellenkezni kezdett, mikor belé fojtottam a szót. - Nem tudom, hogy mikor múlnak el a rosszulléteim. Majd megkérdezem, mikor visszamegyek az orvoshoz. - Ugyanis az orvos elrendelte, hogy minden hónapban meglátogassam.
-Rendben. Szólj, amikor indulni szeretnél. A srácok már biztos felébredtek.
-Hát, tudod, igazából arra gondoltam, mi lenne ha.. talán még egy éjszakát..
-Te is tudod, hogy nem halaszthatod az örökkévalóságig. El kell nekik mondanod. 

-Tudom. - egy sóhaj kíséretében leültem, s csak bámultam a padlót. - De mi van, ha Louis kidob, miután közlöm vele, hogy terhes vagyok? Vagy, ha Liam csalódik bennem? Vagy, ha...

-Elég legyen! Te is tudod, hogy egyikük sem egy bunkó gyerek, Helena! Meg fogják érteni.
-Felelőtlennek fognak gondolni. Ahogy te is.
-Mi? Én nem.. csak..
-Nem számít.
-Figyelj, szerintem csak nem vagytok még erre felkészülve, ennyi az egész. Mindketten fiatalok vagytok, szinte még gyerekek. Sőt.. ha Louis-t vesszük figyelembe, ő még nagyjából egy tíz éves szintjén van. - mindketten elmosolyodtunk, majd legjobb barátnőmre emeletem tekintetem.
-Köszönöm. Tényleg, mindent köszönök! Összeszedem magam és indulhatunk is.

Életemben először félve léptem be abba a házba, ahol tulajdonképpen élek. Harry és Liam fejfájással és másnapossággal küszködve ültek a konyhában, én pedig lassú léptekkel közeledtem feléjük. Reggel kilenc múlt és nem tudtam, hogy a többiek mennyire ütötték ki magukat a tegnapi bulin, s hogy még alszanak-e egyáltalán. Letettem a táskám az asztalra, majd mikor bátyám észrevette, hogy ott vagyok, lassan felemelte a fejét, homloka ráncokba szaladt. Danielle küldött neki egy SMS-t miután leléptünk, de a részletekbe nem avatta be. A neheze rám maradt, természetesen.
-Jó reggelt. - mondtam csendesen. Liam szóra nyitotta száját, de ekkor pont Louis és Zayn csoszogott be a konyhába, nekem pedig egy percre elállt a lélegzetem, attól, amire készültem. Attól, amit mondanom kellett. Mert ki kellett mondanom, ezt már nem lehet visszacsinálni. Zayn a kávéfőzőhöz lépett, öntött az italból magának egy csészével, engem pedig elkapott a hányinger. Egy szó nélkül rohantam fel az emeleti mosdóba, hogy könnyítsek felkavart gyomromon, de sajnos nem maradhattam túl sokáig egyedül. Mikor kiléptem az ajtón Louis már várt rám.
-Jól vagy? - percekig csak néztem kék szemeibe, amibe aggodalmon kívül más is ült.. talán gyanakvás?! Bár ezen nem kellene meglepődnöm, mivel minden oka meg van rá, hogy gyanakodjon.
-Jól vagyok. - mondtam egy kisebb fáziskésés után. - Csak felkavarodott a gyomrom.
-Mitől? - nézett rám összeszűkült szemekkel, s akkor már tudtam. Itt az idő egy kis igazság kinyilatkoztatásához. Ami, talán nem lesz túl kellemes. 

-Beszélnünk kell. - megfogtam a kezét, bevezettem a hálószobánkba, majd leültünk egymás mellé az ágyra. Lassan kiengedtem az eddig bent tartott levegőmet, majd épp belekezdtem volna, mikor megelőzött.
-Merre jártál tegnap este? - a kérdése meglepett, így a vártnál kicsit később válaszoltam.

-Danivel voltam. De ezt te is tudod.
-Tudnom kéne? - nézett rám felvont szemöldökkel.
-Igen, kéne Louis! Még is mit hittél, hol vagyok?
-Nem tudom, Helena. Fogalmam sincs mit higgyek. Napok óta.. annyira távolságtartó vagy. Egyre kevesebbet vagyunk együtt. Reggel, mikor felkelek te már nem vagy mellettem, napközbe is szinte alig látlak. Azt mondod Daniellel vagy, de...
-Na jó, elég volt! Ugye most ezzel nem azt akarod mondani, hogy megcsallak?
-Nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs róla, hogy most mégis mi van velünk. Ha szakítani akarsz, inkább mond el. Nem kell majd kerülgetned engem, s elkerülhetjük az olyan kínos helyzeteket, mint az előbbi, hogy egyből felszaladtál, amikor én...
-Louis! - szinte az arcába ordítottam. Csak néztem az arcát, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy komolyan azt hinné, hogy képes lennék megcsalni. Hogy képes lennék szakítani vele azok után, amiket keresztül mentünk. A csalódást átváltotta a harag, a düh, s akkor kitört belőlem. - Terhes vagyok! - óriási csend telepedett ránk, miközben farkasszemet néztünk egymással. Ő próbált belőlem olvasni, én pedig belőle, de miután sikertelenül jártam feladtam, s visszaültem mellé az ágyra.
-Mond még egyszer. - halkan beszél, miközben csak  maga elé bámult, én pedig megijedtem, hogy teljesen sokkos állapotba került, de azért megismételtem a visszafordíthatatlant.
-Terhes vagyok. - lassan felém fordította az arcát én pedig felkészültem a legrosszabbra. A kiabálásra, a kirohanásaira, azt is elképzeltem, ahogy dühösen kisétál, majd becsapja maga mögött az ajtót. De mindezek helyett a kezei közé fogta az arcom, s keményen megcsókolt, mintha már ezer éve nem tehette volna meg. Percekig csókolt, puszilta az arcomat, majd mikor elhúzódott, gyorsan szedte a levegőt.
-Ezt el kell mondanunk a többieknek! - bár a szeme csillogott, nem tudtam eldönteni, hogy a hangja boldog, vagy inkább aggodalmas.
-Szóval.. nem haragszol? - kérdeztem, mikor megállt az ajtóban, s visszanézett rám. A körmömet piszkáltam zavaromban. Lehet, hogy nem vagyok felkészülve a válaszra, de muszáj volt feltennem a kérdést.
-Hogy haragszom-e? Nem, egyáltalán nem. Tény, hogy nem vagyok erre felkészülve.. és még közel sem volt betervezve, hogy apa leszek... de az utolsó dolog, amit ebben a percben érzek, az a harag. - egyik kezével, az enyémet fogta, másikkal az arcomon simított végig ezzel elérve, hogy rá nézzek. - Boldog vagyok, Hel. Komolyan! - mosollyal az arcomon bólintottam, majd hevesen megcsókoltam. Nem tudok betelni vele.
-Gyere! Mondjuk el a többieknek.! - annyira izgatott volt, hogy alig tudtam elhinni. Azt hiszem a testvérem reakciójától jobban kell tartanom.
-Louis, én még nem tudok visszamenni oda..
-Ne aggódj! Ők sem fognak kiborulni.
-Nem azért. A szag.. a kávé szag, amiért az előbb felrohantam..
-Ó! Oké, akkor még várhatunk egy kicsit. - kényelmesen elhelyezkedtünk az ágyon, s most egy olyan része következett be az életemnek amiről nem hittem, hogy ilyen korán el fog jönni. Hogy Louis ilyen jól fogadja majd a dolgot. De ott feküdtünk egymással szemben, s a közös gyerekünkről beszélgettünk, s tervezgettünk.

Gondolom nem kell részleteznem, hogy Liam mennyire kiakadt, mikor megtudta, hogy gyereket várok. Nála minden úgy történt, ahogy sejtettem, így fel voltam készülve a kiabálásra és a kioktatásra. Vagy háromféle módon mondta el, hogy mennyire felelőtlenek vagyunk és ostobák, de egy idő után neki is sikerült lenyugodni, s egy kicsit velünk örülnie. A többiek egyből gratuláltak, s kedvesen mosolyogtak. Most már az ötödik hónapban vagyok, a pocakom már igencsak kerekedik, s a baba végtagjai is már szépen látszanak a röntgenképen. Mielőtt elindultunk volna Louis-val az orvoshoz, a többi srác végigsimított a hasamon - ez főleg Harry kedvenc tevékenysége volt - és olyan mondatokat gügyögtek hozzá, mint a "ha felnősz, segítek meghódítani a csajokat" vagy a "biztos olyan helyes leszel, mint én, mert ha az apádra, ütöttél, sok bajod lesz a csajozással" és a "ne aggódj, ha otthon nem kapsz majd kaját, én majd szívesen etetlek" ó, és a kedvencem a "te leszel majd a One Direction szerencsehozó babája". A srácok egyértelműen fiúra számítottak, de úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk tudni a nemét, hagy legyen meglepetés. Még mindig mosolyogva bámultam a kisbabámat a monitoron, mikor a doki felém fordult, az arcáról viszont sok jót nem tudtam leolvasni.
-Mi a baj?
-Látja azt a pöttyöt a monitoron? - egy nagyobb méretű fehér foltra mutatott, amiről azt hittem a baba egyik lábujja. Csakhogy, még a híres One Directionos babának sem lehet hat lábujja..
-Igen. - mondtam, s igyekeztem minden félelmem visszanyelni.
-Minden bizonnyal, az nem egy babához tartozó testrész. - könyörgöm ne... - el kell végeznünk egy tesztet, hogy biztosak lehessünk benne, de az is lehet, hogy az ott egy... - kérlek, ne mond ki!  - lehet, hogy az ott egy daganat Ms. Payne. - ééééés kimondta... - Biztosat csak a tesztek után mondhatok, de ha igazam van, ez egy pár dolgot meg fog változtatni.

-Miféle változás? - kérdezte Louis, aki mióta bejöttünk a kezemet szorongatta, egyre nagyobb erővel.
-Ha az ott az, amire gondolok.. akkor az egyikőjük nem fogja túlélni a szülést. - Hát eljött, amitől mindig is féltem.. az öröklésem anyámtól. Én sem fogom látni, ahogy a gyerekem felnő. Sőt.. egyáltalán nem fogom látni, minden amit kaptam belőle az pár kép egy monitoron keresztül. Mert az nem volt kérdés, hogy hogyan döntök. Ebben az ügyben, már akkor döntöttem, amikor megtudtam, hogyan vesztettem el anyámat. Felkészültem rá, hogy ezt örökölhettem, s most értem mindennél jobban, hogy miért döntött úgy ahogy. Én már éltem. Most rajtam a sor, hogy hagyjak másokat is érvényesülni. Felálltam a székből, majd követtem a dokit, egy másik terembe, ahol elvégzik a vizsgálatokat, bár nekem nem kellett bizonyíték arra, hogy tudtam, igaza van. Louis falfehér arccal igyekezett utánam.
-Helena - nem hagytam, hogy több szó elhagyja a száját. Tudtam mit fogok csinálni. Határozottan megálltam, s felé fordultam.
-Jól vagyok. - mondtam, majd újra a doktornak szenteltem minden figyelmem.