~ 32. To go.. or not to go?

Sziasztok!
Tudom, hogy megint sokat késtem és ne haragudjatok, de.. de így jött össze. :/ Azért köszönöm, hogy még a késések ellenére is velem vagytok és érdekel titeket, amit csinálok, mert a számok ezt mutatják, szerencsére!(: Egyre több a látogató, a feliratkozó és az oldalmegjelenítés, amit nagyon szépen köszönök!! Még mindig imádlak titeket, annak ellenére, hogy nem hozom hetente a részeket! Most úgy alakultak a dolgok, hogy más élvez elsőbbséget, nem a blog.. Szóval, kérlek, nézzétek el ezt nekem! És kitartás a sulisoknak! (: Élvezzétek ki.. higgyétek el, utána csak nehezebb lesz.. Na, de.. ennyit a kisregényről.. jó olvasást! :)

,,Úgy éreztem: végre megérkeztem. Haza, az igazi otthonomba. Mintha ez volna az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan hozzásimulva, ahol otthon vagyok, ahova tartozom. Ahová mindig is vágytam. Szótlanul feküdtünk sokáig, átölelve egymást, összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a csönd maga volt az örökkévalóság, de tudtam, hogy ha örökké tartana, akkor sem lenne elég."

A Nap reggeli sugarai narancssárga fényt vetettek az ágyra, s fejem fölött a falra, egyenesen Louis arcán keresztül; aki kisimult, nyugodt arccal feküdt mellettem. A fények világosabbá tették barna haját, amibe késztetést éreztem, hogy újra, többször is beletúrjak, ahogy éjszaka is tettem. Kezem automatikusan végighúztam ajkaimon, majd arccsontom vonalán, ahol tegnap szerelmem érintett, szájával, s finom kezével egyaránt. Percekig feküdtem úgy mellette, hogy csak néztem ahogy alszik, majd a takarót magam köré csavarva indultam meg a hatalmas ablak elé, ami lehetővé tette a kilátást a napfelkeltére. Egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Számtalanszor megszerettem már volna nézni, ahogy kel fel a nap, de sosem volt erőm addig fent maradni, vagy esetleg, akkor felkelni, amikor ez megtörténik. Most viszont láttam és gyönyörű volt. Hiába igyekeztem átadni magam a látványnak, egy idő után gondolataim megint az ágyon fekvő fiúra kalandoztak. Újra és újra lejátszódott bennem a tegnap este, ahogy érintett, ahogy vigyázott rám. Sosem mertem volna gondolni, hogy valaki ennyire.. figyelmes és érzékeny lesz velem. Reménykedni sem mertem benne, hogy egyszer találok valaki olyat, mint Louis. Ő az, akit mindig is magam mellett szeretnék tudni, akivel még az örökkévalóság sem lenne elég, mert kizárt, hogy valaha is beleunjak az együttlétünkbe. Újabb kép jelent meg előttem, amitől éreztem, hogy elönt a forróság. Loui egész testemet csókokkal lepi el, miközben nevemet suttogja, s én már attól elolvadtam, ahogy kimondta a nevem. Tele szeretettel és lágysággal. S úgy tartott a karjában, úgy ölelt, mintha bármelyik percben megrepedhetnék, s darabjai eshetnék szét. Mintha szilánkjaira törhetnék alatta, ahogy én törtem össze a szívét, mikor elmentem. Ahogy mindkettőnket összetörtem. Megrázva a fejemet űztem el a rossz emlékeket, tekintetem visszavezettem a felkelő Naphoz, ami már félig meg is mutatta magát, sugaraival megcsillogtatva a szállodához tartozó hatalmas medence vízét, amire szintén rálátást nyertem, a hatalmas ablaknak köszönhetően. Szinte éreztem, ahogy barátom derekamat átfogva ölel, szorosan, de mégis gyengéden. Mint, aki nem tud eleget fogni belőlem, de mégis fél, hogy ha egyszerre túl sokat markol belőlem, eltűnök a karjaiból. Az egész testem belebizserget az érintése emlékébe.
-Fázol? - suttogta lágyan közvetlen a fülembe. Más esetben megijedtem volna, de ezt a hangot lehetetlen volt összetéveszteni egy másik hanggal. Bárhol, bármikor felismerném. Szemeim felpattantak, ahogy megéreztem, hogy hátamat már nem a takaró melegíti, hanem a reggeli rekedtes, bár lágy hangoz tartozó fiú testéből áradó meleg tölt fel engem is. Kezével valóban átkarolt, nem csak az emlék volt annyira valóságos. S most is úgy ölelt mint az éjszaka. Fejemet vállának döntve adtam át magam ölelő karjainak, teste melegének és a napfelkeltének, s ez az egész együttvéve tökéletesebb már nem is lehetett volna. - Hogy érzed magad? - kérdezte miután egy puszit nyomot arcomra, s mintha aggodalmat véltem volna felfedezni hangjában.
-Tökéletesen. - ajkára csókot nyomtam, ezzel is igyekeztem elűzni az aggodalmát, s biztosítani róla, hogy valóban fantasztikusan érzem magam. És ezt neki köszönhetem. - Ha ennél jobban lennék, fel kellene, hogy robbanjak. - kuncogtam, s éreztem, ahogy merev tartásából enged egy keveset.
-Miért keltél fel? - arcát már a nyakamba temette, lehelete csiklandozta a nyakam, melytől egész bőröm libabőrbe borult. Egyre gyorsabban vettem a levegőt.
-Nem tudom.. csak.. csak felkeltem aztán néztem ahogy alszol. És ha már felkeltem idejöttem az ablakhoz. Mindig is látni szerettem volna a napfelkeltét.
-Szólhattál volna. Gondoskodtam volna róla, hogy fent maradj, vagy..
-Igen, azt gondolom. - forgattam szemeimet, de közben levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon. 
-..vagy felkeltettelek volna. Én is szeretem nézni, ahogy te alszol.
-Egész éjszaka fent maradnál, hogy aztán felkelts naplementekor?
-Igen.
-Te tiszta hülye vagy. - mosolyogtam fel rá, de arcizmai meg sem mozdultak. Furán komolyak voltak a vonásai. Hátranyúltam, hogy megérintsem az arcát, majd kezemet tarkójára vezettem, ahol ujjaim szórakozottan túrtak bele hajába, mire szeme lecsukódott, s mellkasa gyorsabban mozgott. - Szeretlek, Louis. - Szeme felpattant, s tele volt vágyakozással. Erősebben fogta csípőmet, majd maga felé fordított, én pedig meglepetésembe még a testemet takaró anyagot is elengedtem, s így hullott le lábaim elé. Éreztem, ahogy egész testem lángra lobban, szinte azonnal meggyulladtam, ahogy ott álltam előtte meztelenül. Este legalább sötét volt és nem láthatta, ahogy az egész vörös lesz. És ezt mind ő váltja ki belőlem.. miért kell ennyire.. ennyire tetszenie? Miért nem tudom félvállról venni, hogy ennyire megvan benne minden, amire vágyom, s amit eddig másban nem találtam meg? Miközben magamban szitkozódtam lehunytam a szemem és igyekeztem nem elképzelni az előttem álló fiú csillogó tekintetét, ahogy végigpásztázza egész testemet a szemével, a lábam ujjától, egészen vérvörös arcomig. Nem tudom hány perc telhetett el úgy, hogy csak csöndben álltunk egymás előtt, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy ujjak simogatják végig a gerincemet, s az egész testem beleborzongott már az első érintésre. Szinte elolvadtam a karjai között, s már nem kellett erőltetnem a szemeimet, hogy csukva maradjanak. Egyszerűen csak átadtam magam Louis érintéseinek, ahogy mindig is szoktam. 
-Szeretem, ahogy elpirulsz. - Persze, hogy elpirulok, ha előtted állok meztelenül, te meg eléred, hogy a karjaidba omoljak, ráadásul minden próbálkozás és erőfeszítés nélkül.. És mindennek a tetejébe a fülembe suttogsz, s a hátamat simogatod, amibe az egész testem beleremeg és lefogadom, hogy élvezed, hogy így reagálok. Igazán, nagyon köszönöm, Mr. Ellenállhatatlan Tomlinson! De mindezek helyet, csak annyit mondtam:
-Jó.. mert én utálom. - keze állam alá csúszott, ezzel is elérve, hogy szemem kinyissam, s egyenesen az ő kék szempárjára figyeljek. A csillogás valóban ott volt a tekintetében, ahogy képzeltem, de egyáltalán nem úgy nézett rám, mint egy vadállat, aki épp becserkészi áldozatát. Inkább úgy nézett rám, mint.. mint, aki örül, hogy lát és létezem. Szája széle remegett, amiből tudtam, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. 
-Komolyan gondoltam, amit előbb mondtam. Bármit megtennék, hogy boldognak lássalak, és ha neked ehhez napfelkelte kell.. tőlem megkapod. - Egy kósza hajtincset fülem mögé igazított, majd lágyan nézett újra a szemebe. - Én is szeretlek. - Hosszasan néztünk egymás szemébe, majd levegőt venni is elfelejtettem, ahogy ajkait hirtelen az enyémekre tapasztotta, nyelve könnyedén csusszant át a számba, s a takarót a földön hagyva felkapott, s indult el velem az ágyba. Hevesen faltuk egymás ajkát, simogattuk, s kényeztettük egymást. Már kezdtem azt hinni, hogy mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, s végignézve magunkon így is lett volna, ha nem kopogtatnak az ajtónkon. Loui kelletlenül szállt le rólam, majd a telefonja után nyúlt, s kijelzőjén az óra fél hetet mutatott.
-Basszus! - morgott az orra alatt, én pedig a tegnapi ruháimat összeszedtem a földről, s gyorsan magamra kaptam őket, hogy ajtót nyithassak. Mikor kinyitottam a köztünk levő akadályt, Liam álmos arcával találtam magam szembe, s mikor meglátott száját mosolyra húzta. 
-Helyes. Látom már kész vagy. Feltételezem Louis is itt van, mivel a szobájában nem találtam.
-Nahát! Valami különleges képességgel lehetsz megáldva. Mi az? Gondolatolvasás? Falon át látás? Vagy előre láttad a jövőt és abból szűrted le, hogy a barátom nálam lehet, miután tegnap este együtt jöttünk fel?
-Mindig elfelejtem, hogy reggel a szokásosnál is idegesítőbb tudsz lenni. De azért szeretlek, húgi. - Majd miután hajamat összeborzolta - nem mintha a reggeli kócos szénaboglya a fejemen nem lett volna elég - belépett a szobába. Letelepedett a fotelbe, majd duzzogva követtem. - Összepakoltál? - kérdezte én pedig értetlenül néztem rá.
-Nem hiszem, hogy tegnap este annyit ittam volna, hogy ilyesmit elfelejtsek, szóval.. miért is kéne összepakolnom? Megyünk valahova?
-Én pedig nem hiszem, hogy tényleg minden reggel ennyire kibírhatatlan tudsz lenni. Mi lenne, ha..
-Hát, a reggeli kibírhatatlanság úgy nézem Payne szokás. - Jött elő a másik szobából Louis, most már felöltözve a tegnapi cuccaiba. - És mielőtt leszidnád a húgodat, nem szóltam neki.
-Miről nem szóltál?  - Kaptam fel fejemet, s valamiért félelem fogott el.
-Még szerencse, hogy itt vagyok. Megkíméllek egy nyomasztó beszélgetéstől Helenával.
-Te vagy a hősöm, Liam.
-Utálom mikor úgy beszélgettek, mintha itt sem lennék.. - vágtam közbe. - mondjátok már, hogy mi van! - Bátyám arcáról eltűnt a jókedv, ahogy felém fordult, hogy belekezdjen mondandójába, engem pedig elfogott az aggodalom. Louis leült velünk szembe, miközben a cipőjét vette, s inkább ő kezdett bele. 
-Nekünk tovább kell mennünk.. még legalább úgy..harminc koncertet kell végigcsinálnunk Amerikába, és..
-És amikor úgy érti ,,nekünk".. - folytatta Liam.
-Akkor abba én is beleszámítok.  - mondtam ki hangosan a szavakat, amiket inkább csak magamnak szántam. Egyáltalán nem készültem még fel rá, hogy elmenjek.. tudtam, hogy egyszer visszamegyek Londonba, de nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap. Nem hagyhatom itt a barátaimat, akik ittlétemet elviselhetővé, sőt boldoggá tették! Köszönés nélkül biztosan nem.. Mikor továbbra is csak magam elé meredtem, s a fiúk is rájöttek, hogy nem fogok válaszolni Louis folytatta.
-Most, hogy újra megtaláltunk és megint velünk vagy.. eszedbe ne jusson, hogy nélküled megyünk el! - hangja vádló volt, amire akaratlanul is felkaptam a fejem. Tényleg, mintha kicsit.. dühös lett volna, amiért számba vettem azt a lehetőséget, hogy nem megyek velük. Pedig ki sem mondtam... talán neki van gondolatolvasó képessége. De mi az én képességem? Ha maradok.. a családomnak és a szerelmemnek okozok fájdalmat. Ha megyek.. akkor a barátaimnak. Tartozom Abby-nek és George-nak. Legalább annyival, hogy rendesen elköszönök.. 
-Mikor indulunk? - suttogásnál több nem jött ki a számon.
-Nagyjából egy óra múlva. - ahogy előbb jött a félelemérzet, most úgy jött a düh és kiakadtam. És persze megint azokon az embereken töltöttem le a mérgem, akiket a legjobban szeretek.
-Nem dönthetitek el helyettem, hogy mikor és mit csináljak! Ti már akkor eldöntöttétek, hogy veletek megyek mikor még meg sem kérdeztetek! Ugye? - mindketten hallgattak, de állták a tekintetem. Volt egy olyan érzésem, hogy számítottak rá, hogy kiakadok. Naná, mint mindig, ha valami olyasmi történik, amibe nem hagyják, hogy az ember beleszóljon, még ha róla is van szó.. mikor helyettem döntenek. Ki ne akadna ki? És én hangot is adok nemtetszésemnek. Néha azt kívánom bár ne lenne ekkora szám, hogy csak úgy egyszerűen fogadjam el a dolgokat, s törődjek bele abba, ami körülöttem történik.. de az nem én lennék. - El kéne, hogy fogadjátok végre.. én is megtudom hozni a saját döntéseimet! Nincs beleszólásotok az életembe. Ha nem tűnt volna fel, így is mindig azt csinálom, amit én akarok. Igen.. önfejű, makacs, nagyszájú tizenkilenc éves lány vagyok.. törődjetek bele! 
-Szóval nem jössz velünk? - kérdezte Louis alig hallhatóan. Magában mintha már beletörődött volna a dologba és abba, hogy ez vagyok én.. javíthatatlanul akaratos tinédzser. Aki néha hisztis..
-Azt nem mondtam. - reményekkel teli szemekkel nézett fel rám, mire gyorsan folytattam. - Én még.. még nem tudom. 
-Akkor azt hiszem a ,,bizonytalan" és a ,,határozatlan" is mehet a listához. 
-Liam, te aztán már igazán megszokhattad volna, hogy ilyen vagyok. 
-Meg is szoktam.. szerinted miért nem kezdett el veled veszekedni egyikünk sem? Tudtok, hogy ez lesz. Nem engeded el könnyen azokat, akiket megszeretsz. - szája szomorú mosolyra húzódott én pedig gondolkozás nélkül közelebb csúsztam hozzá a kanapén és átöleltem. Szerettem az olyan pillanatokat, amikor úgy viselkedhettünk, mint a normális testvérek. Veszekszünk, ordítozunk egymással, röhögünk azon, hogy milyen hülyék voltunk, majd hatalmas ölelésben kötünk ki. Persze most is szeretem, hogy híres és egyre jobban értem, miért akar védeni a médiától, s ezzel együtt egyre jobban érzem azt, hogy szerencsés vagyok, amiért velük lehetek. Hiszen mindannyian keveset találkoznak a családjukkal, de én valamilyen oknál fogva itt lehetek, és tudom, hogy ezért hálásnak kell lennem. És minél több időt töltök el velük, úgy leszek egyre jobban hálásabb is. Most viszont újra azt kellett eldöntenem, hogy velük maradok-e vagy nem.. velük megyek-e vagy nem.. Mennyi időről lehet szó? Hetekről, hónapokról? Az élet folyton döntések sorozatát állítja az utamba.
-Jól van - húzódott el. - megyek pakolni. Egy óra múlva találkozunk a hallban, akárhogy is döntesz. - azzal egy csókot nyomott homlokomra, majd kiment. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, megkerültem az előttem lévő asztalt, s egyenesen Louis-hoz mentem, s az ölébe foglaltam helyet.
-Bárhogy is lesz.. ne felejtsd el, hogy szeretlek és nem örökre leszünk távol.
-Tudod, nekem nagyon úgy hallatszik, hogy itt akarsz maradni.
-Jelenleg olyan megoldáson agyalok, ami mindenkinek jó.
-Nagyjából tizenkét órája kaptalak vissza, és azt akarod, hogy két teljes hónapig megint nélküled éljek.
-Nekem is ugyanolyan érzés lenne, mint neked..
-Mindegy.. mennem kell pakolni. - lassan állt fel a fotelből, ezzel is finoman helyezve engem a földre. Ott álltam, csak néztem a fiút, aki az életem legjobb része lett, és sikerült megint megbántanom, pedig egyáltalán nem akartam.
-Louis! - szóltam utána, s közé és az ajtó közé siettem. Szótlanul néztük egymást, majd ajkait igyekezett mosolyra húzni, kisebb sikerrel.
-Ne aggódj. Nem haragszom, csak szeretném, ha jól döntenél. Azt szeretném, hogy velem legyél, de nem fogom befolyásolni a döntésedet.
-Tudom. - azzal ingénél fogva húztam magamhoz, számat az övére tapasztottam, s minden érzelmemet beleadtam a csókba, amit ő puha ajkaival ugyanolyan érzelemmel teli viszonzott. Mikor elvált tőlem végigsimított arcomon, én pedig kiutat engedélyeztem neki, ellépve az ajtótól.

Fél óra múlva találkoztam Abby-vel a szálloda büféje előtt. Miközben croissant és kávét tett le elém az asztalra belekezdtem a reggeli - vagy inkább hajnali - beszélgetésbe, ami Liam, Louis és köztem zajlott le. Mire a történet végére értem Abs könnyes szemekkel nézett rám a reggelije felett.
-Ne haragudj, csak.. azt hittem kicsit tovább leszel itt.. velünk.
-Én is. De még nem tudom megyek-e. Még nem döntöttem.
-Ugyan Helena. A srácok negyed óra múlva indulnak, és..
-Tudom. Tudom, de van más megoldás is.. tudom, hogy van. Kell lennie.
-Mi is megszerettünk. - mosolygott de arca nedves volt a könnyeitől. - Igazából te vagy itt az egyetlen barátunk, de.. menned kell. Megértjük.
-Abby.. - sóhajtottam, de mire folytathattam volna az itteni egyetlen barátnőm felállt, kezét a szája elé kapta és elsietett. Reménykedtem benne, hogy ezt az egészet megúszom sírás nélkül.. nem számítottam rá, hogy ennyire rosszul fogja érinteni a dolog. Szememet szúrni kezdték a könnyek. Kifizettem a reggelit, majd a hallba igyekeztem, hiszen már csak tíz percem volt, hogy döntést hozzak. Miért mindig ennyire nehéz dönteni? Miért kell választani a barátaim és a családom között? Akkor is kitalálok valami rendes megoldást, ami..
-Helena! - gondolatmenetemből a felém siető George hangja zökkentett ki. Ahogy megláttam, tudtam, hogy Abby mindent elmondott neki, valószínűleg zokogva, s ahogy megjelent előttem a kép, a könnyeim akaratlanul is utat nyertek maguknak. Ahogy George elég közel ért hozzám egymás szorosan ölelő karjaiban kötöttünk ki. Nem kellett mit mondanom, mivel a barátnője megtette helyettem, s neki se kellett semmit mondani. Elég volt, hogy ott áll mellettem. Az én időm pedig majdnem lejárt és ott álltam a hall közepén, ahol mindenki csak az én döntésemre vár, s legszívesebben eltűntem volna az emberek tekintete elől. Barátom oldalán megjelent Abby is, szeme vörös volt a sírástól. Majd a lift is megérkezett és a családom hangos beszélgetés közepette szállt ki belőle. Nekem pedig döntenem kellett. És az utolsó pillanatban döntöttem is.

~ 31. I want you!

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem az új résszel, de mostanság zajlik az életem.. Ne haragudjatok, és nagyon, nagyon szépen köszönöm a több, mint húszezer oldalmegjelenítést és az új feliratkozókat!!(: Sajnos a következő részről sem tudom megmondani, hogy mikor jön, de próbálok sietni! A mostani késésemet, igyekeztem a rész hosszúságával kiegyenlíteni (ez az eddigi leghosszabb részem), és azt hiszem.. ebben a részben van minden, ami kell. :D:) Jó olvasást!
Imádlak titeket! xx

,,Szeretni csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, ha elveszíted mindened, amit valaha is a sajátodnak hittél, amit magadról gondoltál, vagy gondoltak rólad mások. Ha feladsz mindent, amit elértél. Ha kész vagy mindent odadobni, de mégis ragaszkodni mindenhez, mindenáron, míg végre valóban önmagaddá válsz és először meglátod az igazi arcodat a másik szemében."

Bevallom, összeszorult a gyomrom, ahogy arra gondoltam, talán még is csak Louis vár az ajtó túloldalán, de mikor kinyitottam a köztünk lévő akadályt, egyszerre lett úrrá rajtam a csalódás és a megkönnyebbülés, amiért nem vele találom szembe magam, és nem vár rám még egy kimerítő veszekedés. George egy puszit nyomott az arcomra, mikor kényelmesen elsétált mellettem az ágyig, ahol csókkal köszöntötte barátnőjét, majd helyet foglalt. 
-Tudod.. - csókot nyomott Abby kezére, majd felém fordult. - nagyon fárasztó barátaid vannak. Mármint, iszonyat jó fejnek és őrültnek tűnnek, de.. hűha, tényleg benne vannak minden hülyeségbe! - nevette el mondandója végét. Homlokomat ráncolva meredtem a szőnyegre, miközben akaratlanul is az együtt töltött időre gondoltam. Pontosan tudtam, hogy G miről beszél, hiszen.. hónapok óta én is velük tartottam ezekbe a hülyeségbe, vagy legalábbis a többségének tanúja voltam. Ott voltam az összes medencés partin, ahol ruhába fürdettük meg egymást, az összes párnacsatán jelen voltam, tudtam, hogy Harry-vel nem lehet leülni kártyázni, mert csalással ugyan, de mindig nyer. Kicsi a rakásnál már megszokott volt a sorrend.. persze mindig én kerültem alulra, majd következett Louis, Harry, Liam, Zayn és végül a legkedvesebb ír barátom, akit akkor se cserélnék el egy másik ír manóra, ha az valóban manóméretű lenne és, megmutatná a szivárvány végén levő kincsesládáját. Niall-nek a szíve volt a legnagyobb kincse és ezt imádtam benne a legjobban. Mindent tudtam róla, ahogy a többiekről is. Tisztában voltam az összes jó és rossz tulajdonságaikkal, láttam mind az öt srácnak a jó és rossz oldalát egyaránt. Ott voltam.. ismerem őket.. és mindent tudok róluk. Ahogy ők is rólam. Emlékek százai lepték el az agyamat, s legszívesebben olyan kicsire összehúztam volna magam, hogy az ágyon ülő két ember észre se vegyen, de nem akartam előttük összetörni.. épp eleget láttak már gyengének. Mély levegőt vettem, majd erőltettem magam, hogy a szemükbe tudjak nézni, s barátom előző mondandójára csak halkan, szinte suttogva feleltem.
-Tudom. - Mindketten aggódva követték végig utamat a fürdőig, ahol megengedtem magamnak egy kád forró vizet. Másra sem vágytam, mint egy hosszú, forró, nyugtató fürdőre. Szemüket le sem vették rólam, miközben a szekrényben valami kényelmesebb ruha után kutattam. Egy egyszerű szürke top és a hozzátartozó mackónadrág mellett döntöttem. A kiválasztott ruhát egy törülközővel együtt vittem vissza a fürdőbe, felkötöttem a hajamat, majd a tükörbe megpillantottam barátnőmet. Borzalmas volt látni, hogy mennyire aggódik.. egy nyugtató mosolyt küldtem felé, majd mikor végeztem a hajammal felé fordultam.
-Nyugodtan érezzétek jól magatokat. Menjetek vissza és szórakozzatok a srácokkal.
-Te rendben leszel?
-Teljesen. - mondtam, miközben a citromos illatú habfürdőmön dolgoztam.
-Akkor lemegyünk a büfébe.. nincs valamire szükséged?
-Csak erre a pihentető fürdőre. - Kelletlenül bólintott, majd barátja kézen fogta, s mielőtt kivezette volna, egy csókot nyomott fejem búbjára.
-Gyere le, ha kész vagy. - Nem akartam megbántani, így bólintottam egyet, annak ellenére, hogy tudtam, nem megyek le. A fürdő után valószínűleg bevágódom az ágyba és holnapig fel sem kelek. Ahogy elmentek, levetkőztem és bemásztam a kellemes hőmérsékletű vízbe. Valóban ez volt az, amire szükségem volt. Nem mondom, hogy csak erre volt szükségem.. mert akkor hazudnék. De ha mást nem kaphatok meg, akkor maradok annál, ami még számomra is elérhető. Kád, tele vízzel.. hurrá! Ezt mind megérdemled, Helena. Igyekeztem minden gondolatot kizárni a fejemből, ellazítottam a testemet, s magam sem tudom mennyit feküdhettem a kádba, de mikor kiszálltam a víz már hideg volt és a bőröm teljesen kiázott. Ezek után nem akartam mást, csak lefeküdni. Behúztam a függönyt, majd befeküdtem az ágyba, ami hatalmasnak tűnt, úgy, hogy csak egyedül feküdtem benne, s ez.. elszomorított. Egyik párnát kezem közé fogtam, sarkait markolásztam miközben igyekeztem nem elsírni magam. Elmémet megint ellepte a rengetek emlék, leginkább azoknak az estéknek az emlékei, melyeket Loui-val töltöttem együtt. Bárhogy igyekeztem nem tudtam kiverni a fejemből.. újra és újra lejátszódott az agyamban a szobai jelenet, ahogy ott áll azzal a lánnyal, aki többet tud nyújtani neki, mint én. Meg sem lepődnék, ha őt választaná helyettem. Eszembe jutottak a többiek is.. tényleg képes lennék egy ember miatt feladni mindent? Képes lennék ott hagyni mindenkit csak azért, mert menekülök egyetlen ember elől? A barátaim, a testvérem.. rájöttem, hogy mindenkit elhagytam.. azokat az embereket, akiket a legjobban szeretek, s ez az ötlet mostanra hatalmas baromságnak tűnt. Pedig, amikor eljöttem, akkor olyan.. normális dolognak tűnt, hogy el akarok tűnni. Most viszont megint minden megváltozott. Komolyan ez lesz most már folyton? Megjelennek és fenekestől felforgatják az életemet?! Újra álomba sírtam magam, olyan kérdésekkel a fejemben, amire nem kaptam választ.
Zajokra keltem. Az ajtó nyílt, szemeim pedig felpattantak. Megnéztem az időt a telefonomon, s rá kellett, hogy ébredjek még öt percet sem sikerült aludnom és fogalmam sincs ki keltett fel. Miért ilyenkor vagyok mindenkinek olyan fontos? Utálom, ha felkeltenek.. de komolyan! Felültem, letöröltem az arcomra száradt könnycseppeket, majd mikor meghallottam, hogy csak az idióta bátyám és az egyik legjobb barátom hiányol, visszadőltem, s lehunytam szemeimet. Bármit is akarnak még várhat. 
-Te, szerintem ez a srác nem kedvel engem. - Hallottam meg Zayn hangját.
-Mr. G? - fülelni kezdtem, ahogy George-t említették. - Nem tudom.. szerintem jól el van velünk. De tudod én nem csodálkoznék rajta, ha nem keresné többet a társaságod, miután azt mondtad neki, hogy rossz a haja és te is ugyanúgy zselézed fel, mint ő.
-Hát épp ez az.. semmi egyedi nincs a srácban. Lopja a séróm. Arról nem is beszélve, hogy nem én voltam az, aki leöntötte ragadós üdítővel.
-Az véletlen volt. - Elképzeltem, ahogy Liam forgatja a szemét - ez családi vonás volt - és elfojtottam egy kuncogást a párbeszédüket hallgatva. Egyre közelebbről hallottam a léptüket és a hangjukat, majd nyílt a szobám ajtaja.
-Szerintem elaludt. - Nahát! Micsoda okostojás testvérem van.. mindig meg tud lepni!
-Nem érdekel! Ha kell akarata ellenére viszem le a saját hátamon. - Ahogy ezt Zayn kimondta éreztem, hogy elemelkedik testem az ágyról. 
-Zayn Malik, nem hiszem el, hogy te a vagy a legjobb barátom! Tegyél le! - Morogtam a mellkasába még mindig csukott szemmel, ő pedig megállt.
-Ahogy akarod, kislány. - Azzal ledobott a nappaliban lévő fotelba.
-Zayn! Te... - Morgolódtam.
-Igen, szia. Én vagyok a legjobb barátod és most velünk jössz. - Kacsintott, majd Liam-mel együtt vigyorogva összenéztek. 
-És ha nem akarok? Erőszakkal lerángattok? - karba font kézzel ültem fel törökülésbe, s szúrósan tekintettem az előttem lévő két srácra, akik állták pillantásom. 
-Ne csináld már, Hel. - kezdte bátyám, még mindig letörölhetetlen vigyorral az arcán. Minek örülnek ennyire? - Emeld fel a hátsódat és menjünk! 
-Igen, Helena. Emeld fel a formás kis seggedet és gyere! - Zayn ajkába harapva próbálta elrejteni kitörni készülő nevetését, kisebb sikerrel. Szemeim villámokat szórtak felé, viszont volt egy olyan érzésem, hogy nem nyerhetek velük szemben, így megadóan sóhajtottam. 
-Rendben. Csak előbb kezdek valamit ezzel. - mutattam az arcomra, s a fürdőbe indultam. Arcot mostam és rendbe szedtem magam. Miután visszamentem a srácokhoz, Liam egy ruhát tartott a kezébe, ami a szekrényemből származott. Kérdő tekintettel pillantottam rá.
-Vedd fel. - Valami tutira nem stimmel.. letörölhetetlen mosoly van az arcukon, csinosnak kell lennem és ami ennél is furább.. azt veszem fel, amit ők akarnak. Bár semmi kedvem nem volt bájcsevegni a lent összegyűlt néppel, tettem, amit kértek és igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, s miután átöltöztem a szobámból is sikerült úgy kilépnem, hogy az ajkam némileg felfelé kunkorodott. - Mindjárt jobb! - Csapta össze a tenyerét Liam, majd kezét nyújtotta, s együtt léptünk ki a lakosztályomból. Bezártam az ajtót, majd feléjük fordultam, de nem indultam el utánuk. 
-Mire ez a nagy felhajtás? 
-Helena, komolyan mondom, ha nem jössz, a vállamra kaplak! 
-Jesszusom - forgattam szemeimet. - ahogy akarja Mr. Malik! De figyelmeztetem! Eszébe ne jusson a formás kis seggemet stírölni! - idéztem szavait.
-Értettem, Ms. Payne! - Újra felvették arcukra azt az idióta vigyort, s a mai napon először, sikerült nekem is őszintén mosolyognom. Mindketten kezüket nyújtották, én pedig beléjük karoltam, s a legjobb srácok oldalán mentem le a földszintre, ahová egyébként el sem akartam indulni. Ahogy kiléptünk a liftből elengedték a karomat, s emberek tömkelege állt előttem. Lufik, s más díszek lógtak a plafonról és fogalmam sem volt róla, hogy mi ez az egész. Valakinek szülinapja van és elfelejtettem volna? Hátranéztem a kísérőimre, akiknek az arcán most az a fajta mosoly volt, amitől lányok ezrei ájultak el. Édes és lágy akárcsak a tekintetük. A semmiből Harry és Niall termett előttem, akiknek az arcán ugyanaz a mosoly ült, s kicsit kipirultak voltak. Nem tudtam hova kapkodjam a fejem, míg Harry hirtelen át nem ölelt.
-Egész nap ezen dolgoztunk. Kérlek, bocsáss meg neki. - Tudtam kiről beszél, de akkor sem értettem egy szavát sem.. min dolgoztak? Mi történik? Harry elengedett, majd aprót lökött rajtam, az előttem álló tömeg pedig megnyílt. Először bátortalanul szedtem lábaimat, egészen addig, amíg meg nem hallottam ismerős, összetéveszthetetlen, kellemes hangját. Követtem a lágy dallamot, majd egy kisebb színpadon megpillantottam Őt, ahogy egyenesen nekem énekelt, szemét le sem vette rólam, miután meglátott. A dal nem volt ismerős, de minden szava csak nekem szólt és elöntöttek az érzelmek. Miután elhagytam, konkrétan elszöktem előle, összevesztem vele, mikor megtalált, teljesen abban a hitben voltam, hogy a hülyeségeim miatt elvesztettem.. erre most itt áll, nekem énekel, s azon dolgozik, hogy visszaszerezzen. Rengeteget bajlódik velem, pedig bárkit megkaphatna.. neki mégis.. én kellek, s ez az egész annyira hihetetlennek tűnt. Kezemet a szám elé kaptam, ahogy lefelé igyekezett a színpadról, miközben az éneklést egy percre sem hagyta abba, s bármennyire igyekeztem nem tudtam visszatartani kitörni készülő könnyeimet. Krokodilkönnyeim már eláztatták az arcomat, mire megállt előttem, s bármennyire is akartam, hogy ne lásson sírni, nem tudtam elfordulni tőle. Kék szemei, amiket már annyira hiányoltam, rabul ejtettek. Minden egyes dallamot kiélveztem, tekintetünket nem vettük le a másik arcáról. Úgy álltunk ott, mintha senki más nem lett volna rajtunk kívül a terembe. Csak egymást láttuk. A dal véget ért, Louis keze a derekamra siklott, a hátamon pedig jóleső borzongás futott végig. Annyira rég érintett már meg, és annyira vágytam már rá. Ajka hosszasan elidőzött homlokomon, s olyan közel jött, hogy testünk szinte egymásba fonódott. Szerettem volna, de nem tudtam mit mondani, s láttam rajta, hogy ő készül mondani valamit. Nyelt egyet, majd belekezdett.
-Én.. nagyon sajnálom. Sosem jutna eszembe, hogy megcsaljalak. Szeretlek! Kérlek bocsáss meg! - míg beszélt lehelete csiklandozta a nyakamat, s ettől a szerelmi vallomástól éreztem, hogy pírba borul az arcom. Nem tudtam, hogyan fejezhetném ki, hogy én mennyire szeretem. El akartam mondani neki, hogy ő lett a világom közepe, és, hogy utálom magam, amiért cserben hagytam. De erre egy olyan szót sem találtam, ami megfelelt volna.. nincs arra szó, hogy mit érzek iránta. Majd megpillantottam a kezében lévő mikrofont. Nagyot lélegeztem, összeszedtem minden bátorságom, s kivettem kezéből a számomra szükséges tárgyat. Döbbenten nézett rám, s míg felértem a színpadra a hátamon éreztem a kérdő pillantásokat. Letöröltem a könnyeimet, s igyekeztem nem elájulni. Eddig csak a családom előtt énekeltem, de miután megtudtam, hogy anya miattam halt meg, felhagytam ezzel a tevékenységemmel. Amúgy is csak hobbiból énekeltem, míg Sam bácsi vagy Liam zongorázott. Bátyámra néztem egy kis biztatásért  amit meg is kaptam. Sosem csalódtam benne, mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Nem úgy, mint én Loui mellett. A mikrofont a számhoz emeltem, majd az én szerelmi vallomásom következett. Ahogy énekelni kezdtem a döbbent tekinteteket átváltotta a szeretetteljes mosoly és megértés, Lou szemében pedig, mintha egy pillanatra könny csillogott volna. Míg a szám elején némileg remegett a hangom, a végére már kezdtem belejönni, néha még bele is mosolyogtam a dalba, s tekintetemmel a termet pásztáztam. Ekkor vettem észre Abby-t és George-t, aki átöltözött mióta utoljára láttam. Valószínűleg a kis üdítős incidens miatt. Aztán szemeim újra rajta állapodtak meg, s mikor a szemébe néztem újra csak őt láttam, egyedül a teremben. Észre se vettem, de a szám már a végére ért, Louis pedig sebes léptekkel jött fel a lépcsőn, hogy ajkait az enyémekre tapaszthassa. Lihegve vált el tőlem, homlokát enyémnek döntötte.
-Akkor megbocsátasz? - Kicsit hátrább húztam a fejem, hogy szemébe nézhessek. Arcát kezem közé fogtam.
-Csak téged akarlak. Szeretlek, Louis! - szeme újra csillogott lágy tekintetében, s szebbnek találtam, mint a csillagos eget. Ajka hevesen falta az enyémet, nyelvünk vad táncot jártak, míg körülöttünk tapsolni nem kezdtek. Mindketten mosolyogva váltunk el egymástól, majd kézen ragadott, s levitt a többiekhez, akik öleléssel fogadtak.
-Tudtam, hogy király csajszi vagy! - szorított meg Niall, majd egy gyors, cuppanós puszit nyomott arcomra, mire egy hangos és elégedett kuncogás volt a válaszom. Órákig beszélgettünk, hülyültünk, nevettünk a barátainkkal, és végre igazán felszabadulhattam a "Louis és Helena újra együtt" bulinkon. Loui végig maga mellett tartott, el sem engedte a derekamat én pedig folyamatos mosollyal az arcomon néztem ragyogó, boldog arcát, ahogy másokkal beszélgetett.
-Nem megyünk fel? - dörgölte barátom orrát az arcomhoz.
-Nem lenne szép,  ha lelépnénk a saját bulinkról.
-Megfogják érteni. - nyomott egy csókot az arcomra, majd míg ő elköszönt a rengeteg ismerősétől, Harry hozzám igyekezett félénk mosollyal az arcán.
-Sokkal jobb őt így látni. - Állt meg mellettem miközben hajába túrt.
-Nekem is jobban tetszik. Figyelj.. - fordultam felé - sajnálom, amit vele tettem, és mint legjobb barátja, tőled is szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, hogy utálsz érte, amiért bántottam, de.. megbántam. - félénk mosolyát átvette a bocsánatkérő tekintett, s egy szélesebb, Harry féle vigyor, ami melengette a szívemet.
-Nem utállak. Örülök, hogy vagy neki. - Majd addig ölelt, amíg Loui vissza nem ért hozzám. Megkocogtatta Harry vállát, aki miután elvált tőlem, megütögette barátja hátát. A lift felé indultunk, s mielőtt az ajtó becsukódhatott volna Niall kiabált felénk.
-Ne felejtsetek el védekezni! - Üvöltött vigyorral az arcán, mire mindenki felénk fordult, vihogva, arcom pedig lángolni kezdett. Liam, reakciómat látva, taslival jutalmazta meg barátját. Ahogy becsukódott a liftajtó Lou a falnak nyomott, éreztem teste melegét a ruháinkon keresztül. Nyelve azonnal megkapta az engedélyt a bejutásra. Heves csókcsatánk közbe, felemelt, lábamat dereka köré fontam, s így sikerült valahogy eljutnunk az ajtómig, amit nehezen, de sikerült kinyitni. Finoman elhelyezett az ágyon, ingét kibujtattam a nadrágjából, s gombolni kezdtem, míg ő nyakamat kényeztette. Lekerült róla a felső, így felfedve előttem tökéletesen tetovált felső testét, amin el is időztem egy darabig. Mikor újra csókolni kezdtem megfogta pólóm alját, de hezitált egy darabig. Tudtam, hogy csak az engedélyemre vár, így csípőmet megemelve igyekeztem a tudtára adni, hogy legalább annyira kívánom őt, mint ő engem.
-Biztos vagy benne? - Kérdezte elakadozott lélegzettel.
-Semmiben sem voltam még annyira biztos, mint abban, hogy szeretlek, Louis. - lélegzetem legalább annyira akadozott, mint az övé. - Akarlak. - Épp eléggé felbátorítottam és meggyőztem őt a szerelmemről ahhoz, hogy a ruháim egy perc alatt lekerüljenek rólam. Mielőtt a nadrágját lehúztam volna róla a zsebéből kihúzott egy kis négyzet alakú csomagot, amit fogával feltépett, míg én teljesen megszabadítottam a maradék ruhától. Mielőtt belém hatolt a szemembe nézett én pedig elakadozva sóhajtoztam, miközben a keze olyan helyen érintett, ahol férfikéz még nem járt. 
-Mond ki. Újra. - Kérlelt, én pedig tudtam, mit kell mondanom. Sosem láttam még úgy csillogni a szemét, mikor szeretetemről tudósítottam.
-Szeretlek. - lihegtem. - Mindennél jobban. - Azzal lassan belém hatolt, szemem pedig lecsukódott a kényelmetlen, égető érzéstől. Lassan mozgott bennem, majd miután sikerült ellazulnom a kényelmetlen érzést felváltotta az öröm, hogy ennek a srácnak tényleg én kellek és most is figyelmes, és úgy bánik velem, mintha bármelyik pillanatban eltörhetnék alatta. A testem beleremegett, mikor az öröm úrrá lett rajtunk. Kielégültnek és fáradtnak éreztem magam, de közben felülmúlhatatlanul boldog voltam. Louis ugyanolyan kielégült tekintettel gördült le rólam, majd betakart mindkettőnket, s úgy ölelt, mintha nem tudna belőlem eleget fogni.
-Szeretlek! - a kimerültségtől válaszolni sem nagyon tudtam, egy gyors csókot loptam tőle, majd hagytam, hogy a szemeim lecsukódjanak, s átadtam magam az álomnak, Loui ölelő karjai között. Életem legszebb estéjét köszönhettem neki.

~ Awards 12-13.

             

Nagyon köszönöm a díjat Vanda LoveYa - nak! (:

Szabályok!

1. Írj magadról 11 dolgot.

2. Válaszolj 11 kérdésre.

3. Tegyél fel 11 kérdést.

4. Küldd tovább 11 embernek.

Kérdések:

1. Hány éves vagy?

19.

2. Kedvenc bandád?

 One Direction! Mi más? :D Hozzájuk közel, második a helyen a Union J. :$

3. Mióta vagy blogger?
 Augusztus 12.-én lesz egy éve. (:

4. Voltál már kint Angliában? 
Még nem :/

5. Hány blogot írtál eddig?

Ez a második saját blogom, ezen kívül van még két felem. (: (Egyiket húgommal, másikat barátnőmmel írom)

6. Elmész a This Is Us-ra?

Egyértelmű, hogy igen! Ki nem hagynám a nagy vásznas, félmeztelen jeleneteket és hangos nevetéseket! :$ :D

7. Kedvenc mese filmed?

Hmm.. Így neveld a sárkányos, Aranyhaj és igazából az összes Disney. (:

8. Példaképed?

Nem is tudom.. sok hírességre felnézek, akik elértek valami komolyabbat az életben és nem szálltak el maguktól. És azokra is, akik összetörtek, majd felálltak.

9. One Direction vagy The Wanted?

 Ez is egyértelmű... One Direction!

10. Kedvenc színed?

Lila, kék

11. Élet célod?

Kijutni Londonba!:) Igazából, szeretnék világot látni. 

Köszönöm a díjat Réka S.-nek! (:

Szabályok:
1.Írj magadról 11 dolgot2.Válaszolj 11 kérdésre3.Tegyél fel 11 kérdést4.Küld tovább 11 embernek

Kérdések:

1. Mikor születtél?
Bátor kérdés.. :D 1994. április 25. (:

2. Miért döntöttél úgy, hogy blogolni kezdesz?
Ezt már többször is leírtam.. kiakartam próbálni magam írás terén.

3. Kedvenc könyved?
Több is van! :)  

4. Ha van akkor ki az írója?
Cassandra Clare, Stephenie Meyer, Jamie McGuire

5. Mi a címe?
Végzet ereklyéi sorozat, Twilight sorozat, Gyönyörű sorscsapás

6. Olvasol más blogokat?
Igen, nem is keveset!

7. Kedvenc blogod?
Nem igazán van kedvencem. Szeretem mindegyiket, amelyiket olvasom.  

8. Olvasod az enyémet?
Nem. :/

9. Kedvenc színed?
Lila, kék

10. Hány éves vagy?
19, de a születési dátumomból nem nehéz rájönni.. :D

11. Van testvéred?
Van egy húgom.

~ 30. I love you, idiot!

,,Amikor veled találkoztam... Akkor értettem meg a szerelmes dalokat és azt, hogy a szerelmesek miért táncolnak egymással. Akkor értettem meg a csókolózást és azt, hogy ez a legszebb dolog. Megértettem, hogy az emberek miért sírnak, amikor összetörik a szívüket, és hogy miért menekülnek el mindenki elől, amikor a szívük darabokban áll. Mert szükségük van egy kis térre, hogy rendbe hozzák az eltűnt szerelmük hangjával és az emlékekkel. Végül újra összerakják, hogy aztán valaki újra összetörhesse. Amikor veled találkoztam, akkor értettem meg, hogy az egész élet miről szól, és, hogy az emberek miért maradnak fent késő este valakire gondolva."

Ajánlott zene

A zár halkan kattant egyet, jelezve, hogy szabadon bejuthatok a szobába. Mielőtt lenyomtam a kilincset mély levegőt vettem. Nem tudtam mire számítsak.. idegesen járkál a házban vagy szomorúan ücsörög az ágyán? Biztos, hogy óriásit csalódott bennem és vissza kell, hogy szerezzem a bizalmát. De mi van ha.. ha egyáltalán nem érdekli a dolog? Lehet, hogy már rég tovább lépett. Lehet egyáltalán nem akar látni.. Sóhajtva léptem egyet hátra az ajtótól, majd elindultam vissza a többiekhez.. úgy sem zárkózhat el teljesen, míg itt van, nem igaz?! De a lift előtt újra megtorpantam. Nem! Nem futamodhatom meg! Ő is csak egy ember és az emberek kommunikálni szoktak egymással! Mégis félek elé állni.. nem tudom mit gondol rólam, de ez a beszélgetés lehet, hogy nem épp a kellemes irányba fog elmozdulni. De akkor is meg kell próbálnom! Így vissza fordultam, s nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé, lenyomtam a kilincset és beléptem. A szobát sötétség uralta, így a falon villanykapcsoló után kutattam, amit hamar meg is találtam az ajtó mellett. A szoba üres volt.
-Louis.. -szinte suttogtam, így lehetetlennek bizonyult, hogy meghallja, utána kutatok. Lábaimat járásra bírva merészkedtem beljebb a nappaliból egy másik szobába. Meg kell hagyni.. nem kicsi lakosztályt kaptak. Nem is értem miért lepődöm meg ezen.. A szoba ajtaját lassan nyitottam ki, s a hangok, melyeket hallottam, összefacsarták a szívemet, majd mikor a hangokhoz már látvány is társult, a lélegzetem elállt, a lábam földbegyökerezett, a torkom pedig annyira kiszáradt, hogy nem bírtam ajkaimat szóra bírni. Csak álltam ott, mint valami betolakodó.. mivel az voltam. Louis, meztelen felsőtesttel állt, kezét egy másik, számomra idegen lány derekán pihentette meg, szenvedélyesen matattak egymás szájába, míg én megszégyenülve álltam a ajtóban. Mintha csak megérezték volna, hogy valaki figyeli őket, Loui abbahagyta a lány blúzának kigombolását, majd felém fordultak. Tekintetemmel először a földet pásztáztam és azt sem tudtam mihez kezdjek. El kéne mennem vagy.. nem is tudom.. talán dühösnek kéne lennem? Nem érzek okot rá.. inkább szégyenlősen állok, majd lassan pillantok fel Loui arcára, s igyekszem bármiféle érzelmet is leolvasni róla, de még sosem tudtam ennél kevesebbet kiolvasni a szeméből és az egész arcberendezéséből. Egyetlen izma sem mozdult meg.
-Bocsánat.. - mondtam alig halhatóan, s éreztem ahogy a könnyek szúrták a szememet. Nem fogok előttük sírni.. nem adom meg nekik azt az örömöt. Sietősen fordítottam nekik hátat, minél előbb ki akartam menekülni, messzire tőlük. Mindegy hová... és hirtelen azon kaptam magam, hogy megint menekülök. Előle.. majd eszembe jutottak Abby szavai, amiket találkozásunk napján mondott és rá kellett, hogy jöjjek, igaza van.. Nem menekülhetek az érzelmeim elől életem végéig. Mély levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságom, hogy a szemébe vágjam, amiért jöttem.. megfordultam ő pedig aggódó tekintettel jött ki a szobából, mögötte a partnerével. Minden leplezés nélkül vizsgáltam meg a lányt. Csinos volt.. és vonzó, ami elszomorított. Hosszú, barna haja göndören hullott a mellére és a hátára. Mikor elment mellettem szúrósan tekintett rám - mivel megzavartam a kis játékukat -, én pedig kihúztam magam, s határozottan álltam a nappali közepén. Becsapta maga mögött az ajtót én pedig vártam. Ahogy a lány eltűnt a képből, Louis rám pillantott, s az aggodalmat átvette a döbbenet.
-Itt vagy. - jelentette ki. - Mit keresel itt? - kérdése meglepett, s hangjában mintha dühöt fedeztem volna fel.
-Ami azt illeti téged. De úgy láttam jobb dolgod is volt. Nem kellett volna elküldened. Csinos volt. - vontam vállat és próbáltam olyan nyugodtan és határozottan beszélni, amennyire tőlem telt. - Amúgy is menni készültem..
-Ne menj el! - két lépéssel átszelte a köztünk lévő távot, majd hirtelen átölelt. Meztelen felsőteste az enyémhez simult, éreztem teste melegét, s kedvem lett volna ajkaimmal neki esni az övének, végig akartam simítani tetovált mellkasán.. de nem tettem meg. Ehelyett eltoltam magamtól. Nem tudok úgy határozott lenni, ha elvonja a figyelmem. Ráadásul kedvenc illatom - ami az ő illata volt - rontotta a pia szaga. Ivott?! Így már kicsit érthetőbb volt a viselkedése.
-Louis.. vedd fel a pólód. - suttogtam mellkasába, míg tenyeremmel eltoltam magamtól. Ráncolt szemöldökkel nézett le rám, de megtette, amit kértem. Visszament a szobába, majd teljesen felöltözve tért vissza. - Miért? - mielőtt gondolkozhattam volna a kérdés már ott lebegett kettőnk között, s láttam, hogy feldühítettem vele.
-Miért?! Komolyan kérdezed?! - mikor nem feleltem idegesen a hajába túrt, majd megválaszolta kérdésemet, amit lehet jobb lett volna, ha fel se teszem. - Helena, te... ott hagytál, mikor a kórházban feküdtem. Fel tudod fogni, hogy mit jelent ez? Magamra hagytál, pedig azt hittem a barátnőm vagy! Azt hittem... - kis szünetet tartott, majd megrázta a fejét. Hangja nyugodtból idegesre váltott, s úgy folytatta. - Mindegy mit hittem, téged úgy sem érdekel. Van fogalmad róla mennyire kibaszottul boldogtalan voltam? Hogy mennyit kerestelek? Az egész hónap úgy telt el, hogy a szobámba ülve aggódtam és minden nap azt vártam, hogy begyere a kicseszett ajtómon! Most meg egyszerre csak itt teremsz, amikor egy rohadt éjszakára ki akartam adni a gőzt! Csak egyetlen éjszakára akartam felejteni, a picsába is! - egy lépést hátráltam.. sosem láttam még ilyen idegesnek. Ahogy látta rajtam a rémületet, leült a kanapéra, mélyeket lélegzett én pedig elképzeltem, ahogy otthon ül tehetetlenül. A szívem összeszorult a látványra, s újra könnyek égették a szememet. - Inkább nekem kéne kérdeznem, hogy miért. - folytatta némileg lenyugodva. - Miért hagytál ott? Most pedig csak úgy itt vagy.. és láttam, ahogy lent ölelget az a srác... Direkt csinálod ezt? Mit tettem, amiért ezt teszed velem? - látott George-val?!
-Louis.. te ezt nem érted. - mondtam egy sóhaj kíséretében.
-Akkor magyarázd el. Mond el, miért hagytál magamra! - becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem és igyekeztem nem elsírni magam. Nem akartam, hogy gyengének lásson, pedig nekem legalább annyira fájt, mint neki. Összetörtem mindkettőnk szívét. - Minden figyelmem a tiéd, Helena. - mondta mérgében.
-Jesszusom, fogalmam sincs! Nem akartalak magadra hagyni, nem akartalak elveszíteni és leginkább nem akartalak ennyire összetörni! Hidd el, hogy nem akartalak így látni.. csak.. annyira nehéz volt látni, ahogy ott fekszel miattam. Megakartalak védeni, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy eljövök.
-Mikor érted meg végre, hogy nem te vagy mindenért a hibás? És nekem kell megóvnom téged! Nálad makacsabb nőt még életemben nem láttam. - szemét forgatta, de hangja kedvesen csengett, ami egy percre megmosolyogtatott.
-Mindenkit elveszítettem.. csak Liam maradt nekem. Aztán jöttetek ti és fenekestől felforgattátok az életemet. Új családom lett, barátaim... és te. Nem bírnám elviselni, ha minden újra elveszne, amit megszeretek.
-Szóval, miért is mentél akkor el? Ezzel pont az ellenkezőjét éred el.
-A francba Louis, épp ezt magyarázom. Azért csináltam, mert szeretlek, te idióta! Fogd már fel azzal az okos agyaddal! - csattantam fel. Észre sem vettem, de a könnyeim utat nyertek, szememből az arcomra folytak le, majd onnan folytatták útjukat a padlóra. Egyetlen pillantást engedtem meg magamnak, hogy Louis arcára nézett. Meglepődött, de közben mintha.. visszatért volna a csillogás a szemébe. Nem tudtam eldönteni, hogy a felesektől, amiket éreztem rajta, vagy a mondanivalóm miatt. De nem is számított. Arcomról sebesen töröltem le a könnyeket. - De már úgy sem számít. Jól érzem itt magam, szereztem barátokat.. és ahogy az előbb láttam te is. Nincs szükséged rám, megértem. - Mire felfogtam, mit mondtam már az ajtón kívül voltam. Nincs szüksége rám.. továbblépett. Igazából ezt akartam nem?! Most mégis.. annyira összeszorul a szívem, hogy legszívesebben a folyosón sírnék és üvöltenék egyszerre, de ki kell bírnom a saját szobámig, és nagyon reménykedtem benne, hogy Abby és G még nem mentek vissza. Fel sem néztem a földről úgy indultam ki a liftből, majd arra lettem figyelmes, hogy valaki megragadja a karomat, én pedig egyenesen az ölébe kötök ki és eddig bírtam. A könnyek, melyek már kivágyódtak a szememből újra utat találtak maguknak. A térdem összerogyott, de még valaki mindig védelmezően tartott, s az ölében tartva omlott velem a földre. Kezét megéreztem a hátamon, ami ismerősen kezdett fel-le mozogni nyugtatásként, miközben halkan csitítgatott.
-Itt vagyok. Nem lesz baj. - belecsókolt hajamba, majd felállított a földről.
-Zayn.. - szipogtam. - Elvesztettem őt. - Elvezetett a szobámig, de kezem annyira remegett, hogy nem találtam bele a kulccsal a zárba, így Zayn nyitott be. Az ágytakarót elsimította az ágyon, befeküdt, majd intett, hogy feküdjek mellé. Hozzábújtam, fejemet mellkasán pihentettem meg, ő pedig szorosan fogott, míg én szipogtam és a szememből folyó sós cseppekkel átáztattam az ingét.
-Mi történt? - kérdezte halkan, miközben hajamat nyugtatóan simogatta tovább. Elmeséltem neki milyen állapotban, s hogyan találtam meg Louis-t a szobában, de igazából meg sem lepődött rajta, s egy kicsit kíváncsivá tett, hogy miért nem, hiszen mindketten tudjuk, hogy ő nem ilyen. Aztán meséltem neki a vitánkról, hogy még sosem láttam ennyire mérgesen, s újra folyni kezdtek a könnyeim. Mindent szóról szóra elmondtam neki, s egy cseppet sem érdekelt, hogy ennyire zilált állapotban fekszem mellette, elkenődött szemfestékkel, sírástól vörös szemekkel. Nem érdekelt, mivel a legjobb barátom volt, ahogy én is az övé. Hagyta, hogy kisírjam magam, majd igyekezett elterelni a figyelmemet.
-Hidd el, hogy nem vesztetted el. Biztos vagyok benne, hogy jobban szeret, mint ahogy azt te hiszed. Én már csak tudom. - felnéztem rá, s láttam, hogy az a mosoly van az arcán, amitől lányok százai olvadnak el.
-Malik, te valamit nem mondasz el nekem. - még titokzatosabb mosolyra húzta száját. - Mond már!
-Jól van, nyugi! Összejöttem Perrie-vel.
-És ezt csak így mondod? Én mindjárt...
-Hűtsd le magad kislány, és feküdj vissza. - kuncogott. Lenyugodtam és tettem, amit mondott.
-Nem fogja félreérteni ezt a helyzetet? Mármint tudom, hogy legjobb barátok vagyunk, de..
-Nem fogja. Meséltem neki rólad és alig várja, hogy megismerjen. Nem igazán féltékeny típus és nincs is kire féltékenynek lenni. Tudja, hogy nem olyan srác vagyok, aki másfelé is kacsintgat, ha van barátnője.
-Hű, ti aztán hamar kiismertétek egymást! - vállat vont. - Mi van, ha nem tetszem neki? Meg hogy veletek lakom?
-Tudja, hogy Louis felé táplálsz érzéseket, aki pedig feléd, csak annyira makacsok és önfejűek vagytok, hogy nem veszitek észre. Mellesleg inkább vágnám ki a hangszálaim, minthogy olyannal jöjjek össze, aki nem fogadja el a legjobb barátaim. - Felültem, hogy a szemébe nézhessek.
-Hülyülsz!
-Nem. Tényleg odáig vagytok egymásért.
-Nem arra gondoltam. - forgattam szemeim.
-Komolyan gondoltam. - nevetett. - De szerencsére Perrie megkedvelte a srácokat és téged is megfog.
-Hát.. kár lenne a hangszálaidért.
-Tényleg szeret téged. - Mondta lágyan én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne kezdjek el megint sírni. Csöndben feküdtünk egymás ölelésében és nagyon hálás voltam Zayn-nek, amiért elviselte a hisztimet és, hogy mellettem volt most is. Fogalmam sem volt róla, hol lennék most nélküle.. lehet, hogy a kádban engedném magamra a forró vizet, s ruhástól ülnék a kádba, hogy valamennyire észhez térjek.. Vagy a szoba ajtaja előtt ülnék, mert a remegő kezemmel nem tudtam volna kinyitna az ajtót.. elképzelésem sem volt róla, mihez kezdenék ezek nélkül az emberek nélkül.. és megborzongtam, amiért egyáltalán eszembe jutott, hogy elhagyom őket. Zayn, borzongásomat észrevéve fonta össze derekam körül szorosabban a kezét, én pedig beszívtam jellegzetes illatát. Nem a kedvenc Louis illatom volt.. de most ez is megnyugtatott, s jól esett a pia szag után az orromnak valami kellemes is. Aztán tovább elmélkedtem az embereken, akiket itt ismertem meg.. Abby és George jutott eszembe. Nélkülük most még mindig élettelen arccal járkálnék a folyosókon. Minden napomat, amit itt töltöttem, ők dobtak fel, ők tettek boldoggá, s miattuk érezhettem itt jól magam. Ha hazamegyek a srácokkal.. ha egyáltalán akarják, hogy velük menjek.. őket itt kell hagynom, de biztos vagyok benne, hogy nem örökre. Elmélkedésemből az ajtón lévő halk kopogás zökkentett ki. Zayn kezét lehámoztam magamról, ő pedig szemét megdörzsölve ült fel. Valószínűleg elaludt, s most, álmosan, olyan kisfiús látványt nyújtott, ami megmosolyogtatott. Kinyitottam az ajtót és Abby karakteres arcával találtam szembe magam.
-Szia Abs. - köszöntem rá. - Miért kopogtál? Ez ugyanúgy a te szobád is.
-Szia. - mosolygott vissza. - Tudom, de... nem tudtam, hogy kivel leszel itt.
-Ó! Izé.. ő Zayn Malik. - mutattam az ágyon ülő fiúra. Zayn felállt, s kezet fogott újdonsült barátnőmmel. - Zayn ő Abby. - mutattam be őket egymásnak.
-Akkor én most.. magatokra hagylak. - mielőtt kiléphetett volna az ajtón hosszan öleltem magamhoz.
-Köszönök mindent Zayn. - morogtam mellkasába. Fejem búbjára egy hosszú csókot nyomott, majd elengedett. Egyik kezével integetett, másikkal pedig száját takarta, hogy elrejtse vele ásítását, s ettől ajkam újra felfelé görbült. Becsukta maga mögött az ajtót én pedig Abby mellé telepedtem. Épp, hogy szóra nyitotta a száját, újra kopogtattak az ajtón.
-Nahát.. nagyon híres vagy a srácok körében. - felvont szemöldökkel néztem rá. - Lent megismerkedtem velük. - vont vállat. - Majd mesélek, de most nyisd ki. Biztos Louis az.
-Nem hiszem. - bámultam magam elé, s nagyon kíváncsi lettem volna rá, hogy Abs miket beszélgetett a srácokkal és, hogy miről mennyit tudott meg. Lehet, hogy George még mindig velük van? Hát.. legalább megismerkednek. Ez jó. - Lehet, hogy csak Zayn hagyott itt valamit. - mondtam, majd az ajtóhoz indultam, hogy beengedjem újabb vendégemet.

~ 29. Listen to your heart.

  

,,Azt szokták mondani: "Hallgass a szívedre!". De mi van, ha a szíved mindig ugyanazt a baromságot mondja újra és újra? Mi van, ha nem hagyatkozhatunk a szívünkre? Ha nekünk az eszünkre kellene hallgatnunk?"

Ajánlott zene (A szöveget, majd mindenképp olvassátok el! Pontosan ugyanezek az érzések keverednek Helenában is, ezért is gondoltam úgy, hogy menne ehhez a részhez.)

~ Helena szemszöge ~

Mielőtt még az Amerikába induló gépet megcéloztam volna, tettem egy kis kitérőt szerető szüleim és Sam bácsikám felé. A kezemben levő rózsát a sírjukra helyeztem, majd letérdeltem, s végigsimítottam rajtuk. Néhány perces csend után a harag hirtelen öntött el, a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek. Édesanyám iránt most ambivalens érzéseim keletkeztek. Egyszerre szerettem és haragudtam rá, s most az érzéseimet nem is rejtettem véka alá. Igazából fura, hogy egy olyan emberre haragszol, akit... akit nem is ismersz, még akkor is, ha ő az, akinek az életedet köszönheted. Ahogy ezen gondolkoztam a harag még inkább eluralkodott a szeretetemen, s anyám iránt érzett tiszteletemen. Szavaimat egyenesen hozzá intéztem.
-Azt mondtad könnyű lesz.. hogy csak a szívemet kövessen, mert ő megmutatja merre kell mennem. Azt mondtad, hallgassak a szívemre és én naivan megtettem. Engedtem az érzéseimnek és most a fiú, akit mindennél jobban szeretek kórházban fekszik, miattam! Az egyetlen fiú, aki képes volt a szívem köré épített falat áttörni, úgy, hogy minden erőmmel harcoltam ellene. És most.. most azt kívánom bár erősebb lettem volna, bár ne engedtem volna a kísértésnek, mert akkor most nem lenne ez. Ő az egyetlen, akit képes vagyok a közelembe engedni, akit nem azért szeretek, mert ő a testvérem, hanem azért, mert szeretni akartam! Éreztem a szeretetet.. az övét, az enyém. Visszavonhatatlanul szerelmes lettem. - egy mélyről jövő sóhaj után folytattam. - De ez már nem számít. Amerikába utazom.. ne kérdezd miért. Idefele jövet döntöttem el, hogy oda megyek. Egy ideig ezért nem tudok majd eljönni, de ha hazajöttem mindenképpen meglátogatlak. Egyébként meg Amerika épp elég messze van tőle.. elég messze, hogy megvédjem magamtól és a fájdalmaitól. Elég, ha csak én török össze.. - épp, hogy letöröltem az arcomon végigfolyó, sós cseppeket újra kitörtem magamból. - Ennek nem így kellene lennie! Miért? Miért mondtad, hogy hallgassak a szívemre? Ha az eszemre hallgatok a testemben lüktető szerv helyet, most.. most Louis boldog lenne nélkülem. - saját szavaim hallatán összefacsarodott a szívem. - De végül is nembaj, hogy a dolgok így alakultak.. még mindig hiszek a minden okkal történik elvben, és most, hogy elutazom elég időm lesz, hogy megkeressem az okokat és talán.. talán ezzel minden jobb lesz. Ne haragudj, hogy ennyire kikeltem magamból.. Szeretlek anya! - felálltam, leporoltam a farmeromat és a repülőtér fele vettem az irányt. - Azt hittem könnyű lesz a szívemre hallgatni.. tévedtem. - suttogtam magam elé.

Célpontomhoz érve be kellett látnom, hogy itt csak egy kislány vagyok a nagyvárosban, semmi több. Hosszas keresgélés után találtam egy szállodát, amit ki tudtam fizetni, de azt is csak úgy, hogy osztozkodnom kellett a szobámon, pedig most semmi másra nem vágytam jobban csak egy kis magányra. Miután megkaptam a kulcsaimat, elindultam a szobám felé, magam után húzva a bőröndömet, majd az ajtó előtt egy percre megtorpantam. Kopogjak vagy csak simán nyissak be? Végül is.. bemehetek kopogás nélkül is, hiszen ez már az én szobám is. Egy mély lélegzetvétel után benyitottam, s megpillantottam az ágyon ülő szobatársnőmet. Barna haja majdnem derekáig ért, szeme csillogott ahogy meglátott, s ajka hirtelen felfelé kunkorodott.
-Szia! Abby vagyok! - nyújtott boldogan kezet, én pedig a meglepetéstől ledöbbenve egy kisebb fáziskésés után fogadtam el azt.
-Helena. - mondtam, s bármennyire próbáltam kedves lenni, hangom nyers maradt.
-Gondolom szeretnél lezuhanyozni. Ott a fürdőszoba. - mutatott az egyik ággyal szembeni ajtóra. Bólintottam egyet, táskámból előkerestem valami kényelmesebb ruhát és pontosan azt tettem, amire gondolt. Hosszasan engedtem testemre a meleg vizet, remélve, hogy minden bajomat, fáradalmamat lemossa rólam. De egy kis zuhany nem volt elég hozzá, hogy minden helyrejöjjön. De mit is gondoltam? Egy nap alatt amúgy sem jön helyre semmi.. idő kell. Rengetek idő. Talán, majd egyszer, ha képes leszek rá.. felhívom Louis-t. Vagy legalább Liam-et. Testemet törölközőbe csavartam, s figyeltem a lányt a tükörbe, aki egyáltalán nem én voltam. Egy olyan lány nézett vissza rám, aki feladta a harcot és a levakarhatatlan mosolyának nyoma sem volt. Mielőtt még elsírtam volna magam a látványtól, kiléptem a fürdőből, s a szoba felé vettem az irányt, ahol a személyek száma eggyel nőtt. A törölközőt jobban szorítottam magamra, Abby bocsánatkérően, míg a mellette ülő srác meglepődve nézett rám. Elmormogtam egy "bocsi"-t, majd az ágyra kikészített ruháimat a kezembe véve visszafordultam. Ahogy elkészültem kiléptem, s a fiú hirtelen pattant fel, kezét nyújtva elém lépett.
-Szia, George vagyok! Ne haragudj, nem tudtam, hogy..
-Helena. - szakítottam félbe. Félénken elmosolyodott, amikor elfogadtam felém nyújtott kezét.
-Nincs kedved lejönni velünk vacsorázni?
-Kösz, de nem vagyok éhes.
-Hát jó. - láttam, ahogy mindkettőjük tekintete elidőzik rajtam egy ideig. Tudtam mire gondolnak.. ugyanazt látták, amit pár perccel ezelőtt én is megvizsgáltam a tükörben. Egy lányt, aki úgy néz, akár egy zombi és a kedves társalgás sem épp az erőssége.. Remek első benyomást keltettem. Szemeimet forgattam a saját viselkedésem miatt, majd amikor George átfogta Abby derekát, s elindultak, utánuk szóltam.
-Talán.. mégis inkább veletek tartanék. Ha nem gond. - Mindketten mosollyal az arcukon intettek, hogy kövessem őket, én pedig minden életkedvemet összeszedve erőltettem magamat, hogy felfelé kunkorítsam az ajkamat. Bevallom, azt hittem, hogy egész vacsora közben azt kell majd néznem, hogy a szerelmespár, akit megismertem, mennyire jól elvannak egymás társaságában, de nagy kő esett le a szívemről mikor ez nem így történt. Nem bírtam volna.. mindig is örültem annak, ha más boldog volt, de életemben először azt hittem nekem is kijár egy kis boldogság.. mégsem így történt. Ezért még nem álltam készen rá, hogy azt nézzem, hogy másokat ellepi a rózsaszín köd. Igazából, Abby és G - mert George-t a barátai csak G-nek nevezik és valamiért engem is annak tartott - végig azon voltak, hogy engem felvidítsanak. Ekkor is jöttem rá, hogy tagadhatatlanul az arcomra van írva, mennyire nyomorúságosan is érzem magam. Vacsora után Abby csókkal köszönt el barátjától, majd felém igyekezett. Magam sem értem miért, de valami oknál fogva külön szobába kerültek.
-Hel.. - lépett mellém, s így már együtt mentünk tovább a kis folyosón.
-Tessék.
-Miért vagy ennyire.. lehangolt? - tekintetemmel a földet pásztáztam. Tudtam, hogy ez a kérdés egyszer elfog hangozni, de reménykedtem benne, hogy nem az első napon.
-Hogy-hogy nem egy szobába kerültél a barátoddal? - próbáltam elterelni a témát magamról.
-Nem együtt jöttünk ide. Csak itt ismerkedtünk meg.
-Mikor? - igyekeztem kíváncsinak tűnni.
-Válaszolok a kérdéseidre, ha te is felelsz az enyémekre. Ez itt így működik.. valamit valamiért. - miközben kinyitottam az ajtót rá pillantottam, s ő csak megvonta a vállát egy halvány mosoly kíséretében. Bent leültem az ágy végébe törökülésbe, majd megvártam, hogy ő is kényelmesen elhelyezkedjen mellettem. Állát térdén pihentette meg, s úgy figyelt a kis mesémre. Mindent elmondtam neki.. magamról, a múltamról a jelenemről.. még a One Direction-ről is beszéltem neki, pedig ez egyáltalán nem volt a terveim között.. egyszerűen csak jólesett kibeszélni valakinek magamból a problémát. Míg meséltem Abby néha egy-egy könnycseppet törölt le az arcomról, s közben végig figyelt, amiből arra következtettem, hogy tényleg érdekli, amit mondok neki. Talán ezért is adtam ki magamból mindent, egy részletet sem hagytam ki, és a könnyeimet sem szégyelltem előtte. Mikor a történetem végére értem, egy sóhajjal jeleztem, hogy befejeztem. Pár percnyi csönd ült a szobába, mely csöndet szobatársnőm tört meg.
-Miért menekülsz az érzéseid elől? - kérdezte halkan. Egészen eddig észre sem vettem, hogy már ránk sötétedett. Sötétben az ember valahogy.. jobban kinyílik a másiknak. Ezt leginkább akkor vettem észre, mikor Louis-val több éjszakán át fent maradtunk beszélgetni.
-Én nem.. - szipogtam, s közben valami értelmes magyarázaton törtem a fejem, mindhiába. - Nem tudom.. egyszerűen csak nem akarom elveszíteni. - felmászott hozzám az ágy végébe, s hagyta, hogy ruháját átáztassák az arcomról lefolyó cseppek. Olyan volt, mintha már évek óta barátnők lennénk. Bár ezt nem hangoztattam, de hálás voltam érte, amiért meghallgatott, hiszen ennél többet még ő sem tehetett volna.
-Egyszerűen csak hallgatnod kéne a..
-Ne! Csak azt ne mond, hogy hallgassak a szívemre! - értetlenül meredt rám, de aprót bólintott beleegyezésként.
-De hisz szereted.
-Kicseszettül szar helyzetben vagyok..
-Tudom. De megoldjuk.

Napok, sőt hetek teltek el ittlétem óta és nagy meglepetésemre már sokkal jobban érzem magam. Abby-vel rengeteget beszélünk éjszaka, és G-vel is hatalmasakat nevetek, amikor épp hármasban lógunk. Mindent nekik köszönhetek. A srácok noszogatására tegnap küldtem egy üzenetet a bátyámnak, melyben leírtam, hollétemet és, hogy minden rendben van velem. Hiányzott.. mindannyian hiányoztak, de nem lett volna jó ötlet pont most hazamenni. Mikor pont azon az öt srácon gondolkoztam, akik a családot, az életet jelentették nekem megpillantottam őket. Épp hármasban tartottunk a bár felé, amikor azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem. Már attól tartottam, hogy annyira hiányolom őket, hogy megjelennek a fejemben.. mintha képzeletbeli barátaim lennének. Majd tekintetem találkozott Liam tekintetével, s ez volt az a pont, amikor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm. Szóltam Abs-nek és George-nak, hogy menjenek csak nélkülem, majd aggódva néztek rám.
-Jól leszek. - súgtam nekik, majd fejemmel biccentettem egyet, hogy menjenek nyugodtan tovább. Kicsit néztem távolodó alakjukat, majd egy perc múlva már bátyámat öleltem, szavak, s egyéb jelentéktelen megjegyzések nélkül. Fogalmam sem volt róla, hogyan is került ide, de itt volt. És csak ez számított. Sorjában megöleltem mindenkit, annak ellenére, hogy tudtam mennyire utálnak, amiért összetörtem a barátjuk szívét. Egyedül Harry nem is leplezte haragját, de megértettem, hogy miért nem. Egyedül pont Őt nem láttam. Mikor tudomást szereztem róla, hogy Ő is itt van, elfogott egy fura érzés, hogy azonnal beszélnem kell vele, így utána indultam. Niall a kezembe nyomta a szobájukhoz tartozó kulcsot én pedig szélsebesen indultam el a fiú után, akire mindennél jobban szükségem volt. A kulcsot a zárba helyeztem, majd benyitottam.

~ 28. America

,,Szerencsés vagy, ha hiányzik valaki. Azt jelenti, hogy voltak fontos emberek az életedben, akik megérdemlik, hogy hiányozzanak!"

~ Liam szemszöge ~

Tudom.. megszegtem húgomnak tett ígéretem, de mit mondhattam volna a többieknek?! ,,Bocs srácok, de Helena elment a sivatagba." Vagy valami jobbat, mint például: ,,Helena elment kávéért, de ne várjátok vissza." Nem mondhattam, hogy elszökött vagy, hogy hazament, mert egy idő után mindenkinek feltűnt volna, hogy drága húgocskám bizony nem fog hazajönni. Így hát elmondtam, hogy elment, s igyekeztem őket is és saját magamat is meggyőzni róla, hogy ha próbáltam volna, se tudtam volna marasztalni. Mindenki tudta, hogy a legrosszabb pillanatban ment el, de nem tehettünk semmit. Annyira makacs, mint apa volt.. mindig rá emlékeztet. A kitartóereje, az akaratereje, hogy mennyire odaadó tud lenni. Néha úgy érzem, hogy én kaptam apánk külsejét ő pedig a belsejét. De az is lehet, hogy ő teljesen olyan, mint anya. Bár ezt sajnos, már sosem fogjuk megtudni. Gondolatmenetemből a mellettem haladó Danielle zökkentett ki. Sajnáltam őt, egyrészt, mert elhanyagoltam az utóbbi egy hétben, másrészt, mert miattunk került nem túl fényes helyzetbe. És neki tényleg mindene a tánc, a színpad, s azok az emberek, akikkel megvalósítja az álmát. Pont, mint Helena, ezért is tudom annyira, hogy mit jelent ez az egész a barátnőmnek.
-Sajnálom, amit az előbb bent mondtam. Nem úgy gondoltam..
-Tudom. - ujjait megszorítottam, majd egy csókot leheltem arcára. Mivel holnap utazunk Amerikába, ezért a mai napot együtt szerettük volna tölteni, s épp útban voltunk egy étterem felé, mikor mobilom megszólalt üzenetjelző hangján. Telefonomat előhúzva nyitottam meg a nekem szánt SMS-t, majd mikor megláttam, hogy kitől jött ledermedtem az utcán. Dani elengedte a kezemet, majd visszafordult, s türelmesen megállt mellettem. Látva sokkos arcomat, lehajolt, hogy szemembe nézhessen.
-Minden rendben? - kérdezte ráncolt szemöldökkel.
-Helenától jött. - felé mutattam a kijelzőt, hogy ő is elolvashassa, azt a rövidke üzenetet, amit máig elveszett húgomtól kaptam.
-De hát.. akkor ez most jó hír, nem? - csillant fel némi remény szemében és hangjában.
-Nem tudom.. valami pontosabbat is írhatott volna. Ne haragudj, de most.. vissza kell mennem, szólnom kell a többieknek. - hadartam el gyorsan mondandóm, majd visszaindultam, s inkább futottam, mint sétáltam. Két perc alatt vissza is értem, az ajtót kicsaptam, majd bekiabáltam a nappaliban ülőknek, hogy híreim vannak, s ahogy rohantam fel Loui szobájába, úgy követtek ők is engem. Mivel az ajtaja nyitva volt, könnyen bejuthattam a szobájába, s habozás nélkül kimondtam, amit ki kellett.
-Tudom hol van Helena! - mondtam, s közben még mindig kifulladva kapkodtam levegő után. Louis először ugyanolyan ledöbbentem állt meg a szobája közepén, akár én, mikor megtudtam, amit már annyira akartam. Lassan közelített a felé nyújtott telefonom felé, hogy átvegye a készüléket, és, hogy elolvashassa az üzenetet.
-Ebből nem tudtam meg túl sokat. - sóhajtott, majd visszament, s folytatta a pakolást. Benne még annyi reményt sem véltem felfedezni, mint a többiekben, pedig azt hittem, ő lesz az az ember, aki ugrándozni fog örömében. A készüléket visszacsúsztattam a zsebembe, majd felé léptem. Tenyeremet vállára helyeztem.
-Ezen már elindulhatunk. Holnap egyébként is Amerikába utazunk. Megfogjuk találni! - szavaimmal igyekeztem a szobában lévő embereket, s magamat is megnyugtatni. Már épp kezdtem feladni..már majdnem elvesztettem a hitemet, s már csak abban bíztam, hogy Helena magától jön haza, de aztán jött egy kis reménysugár. Egy út, amin elindulhatunk. Louis fejével biccentett, apró mosolyával próbálta elhitetni velünk, hogy jól van. Visszafordultam a többiekhez, majd Zayn kivételével mindenki ki is ment a szobából. Dani kezét megragadva egy mosolyt küldött felém, majd arcon csókoltam, s a mai napra tervezett dolgokat szép sorjában kipipálhattuk a listán. Ebédelni mentünk, majd jégkrémmel a kezünkben sétáltunk a parkban, s minden figyelmünket csak egymásnak szenteltük. Hol ő, hol pedig én loptam tőle édes csókokat. Annak ellenére, hogy figyelmeztettem rá, hogy reggel korán kelünk, mit sem törődött vele, az éjszakát is együtt töltöttük. Összepakoltam a cuccom, lefürödtem, majd bebújtam szerelmem mellé, aki csak rám várt. Arcomat keze közé fogta, majd hosszú csókot lehelt ajkaimra. Gyönyörű barna haját kisimítottam arcából, majd egy sóhaj hagyta el a számat.
-Hiányozni fogsz. - súgtam neki, homlokomat az övének döntöttem.
-Te is nekem.
-Mi lesz, ha nem találom meg? Vagy ha megtalálom, de nem akar hazajönni velem?
-Ne aggódj. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül küldte azt az üzenetet. - miután megemésztettem szavait, egy aprót bólintottam, majd igyekeztem mindent elfelejteni, ami nem Danielle. Mosollyal az arcommal felé tornyosultam, s hevesen megcsókoltam. Karját nyakam köré fonta, majd eltávolodva tőlem a szememet fürkészte.
-Szeretlek.
-Én is téged! - majd ajkaink tovább falták egymást.

Reggel hosszasan búcsúzkodtam barátnőmmel, amit a többiek kezdtek rossz szemmel nézni. Louis-nak viszont egy rossz vagy perverz poénja sem volt, s az egész utat csöndben töltötte el. Bármennyire is próbálkoztunk a felvidításával, semmire sem reagált, még beszéltetni is igencsak nehéz volt. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy Louis volt-e már hosszasabb ideig csöndben, tuti kinevetem.. de most.. szinte ijesztően csöndes volt. A kocsiból kiszállva indultunk meg a reptér felé. Mivel a repülő érkezéséig még volt negyed óránk, így elindultam kávékért. Természetesen Niall csatlakozott hozzám, s begyűjtött néhány szendvicset is az egyik büféből. Visszafele indulva megláttam egy újságost, ami szinte hívogatott magához, ami azért is volt fura, mert nem szoktam újságot olvasni. Ha meg akarok tudni valamit felmegyek a netre és ennyi. Ahogy közeledtem az újságokkal teli polchoz, a szemem megakadt egy újságon, ami szinte üvöltötte, hogy vegyem meg. A kezembe fogva ijedten meredtem a címlapra. Niall egy szemvillanás alatt termett mellettem és olvasta fel hangosan a kiemelkedő címet.
-,,Louis Tomlinson barátnője eltűnt?!" Ez meg mi a szar? Honnan tudnak ezek mindent?
-Fogalmam sincs.. de azt hiszem értem, hogy Helena miért küldött SMS-t. - kifizettem, majd Louis orrá alá dugtam az újságot. Először kérdőn nézett rám, majd le sem vette szemét a címlapon lévő húgomról.
-,,Legelsőnek egy videóban tűnt fel Louis Tomlinson barátnője, ahol a lány hatalmas élvezettel és odaadással táncolt barátnőivel, köztük Danielle Peazer-el is. Később szintén láthattuk mindkettőjüket egy díjátadón, de a két nappal ezelőtti Brit Awards-on - ahol a fiúk újabb két díjat zsebeltek be - viszont Louis barátnője valamilyen oknál fogva nem jelent meg. Eddig mi sem tudtuk, hogy mi lehet ennek az oka, de tegnap a lányt egy amerikai szálloda előtt kapták lencsevégre, ráadásul hatalmas mosollyal az arcán. Mivel a One Direction most kezdi meg amerikai turnéját, a pár valószínűleg hamarosan újra összefut. Remélhetőleg minden rendben van köztük és nincs különösebb oka annak, hogy ekkora köztük a távolság! Bár a lány nevét még nem sikerült kiderítenünk, reméljük Louis hamarosan bemutatja őt a Directionereknek, akik ugyanolyan örömmel fogják őt fogadni, mint Liam Payne barátnőjét, Danielle Peazer-t." - olvasta fel hangosan a cikket. Mind a négyen döbbenten hallgattuk végig, s elmerengtünk saját gondolatainkba. Eddig is tudtuk, hogy a paparazzók nem pihennek, sőt egyenesen ránk vannak tapadva, mint a piócák, de ez már nekem sok, hiszen.. eddig mindent azért csináltam, hogy a testvérem biztonságban legyen ezek elől a szennyek elől.. A düh hirtelen öntött el engem is, majd Loui-t is. Az újságot összegyűrte, majd a kukába dobta.
-Nem tudnak ezek semmit.. - morogta az orra alatt. Mielőtt még bárki, bármi mást mondhatott volna, Paul intett, hogy menjünk, mert indulnunk kell.
A gépen Harry igyekezett Lou arcára valami mosolyfélét csalni kisebb sikerrel. Miután belátta, hogy a kis terve nem fog bejönni az út nagy része csöndben telt el. A szálloda előtt nagy volt a nyüzsgés, lányok százai lepték el a bejáratot. Biztonsági őrök segítségével sikerült egy fél óra után bejutnunk, ahol végre nyugtunk volt a több órás út után. Elkértük a kulcsukat, fent ledobtuk a bőröndjeinket, majd a szálloda földszintén található bár felé vettük az irányt. Ahogy leértünk, mindenki kikérte, amit akart. Meglepetésünkre Louis alkoholba fojtotta bánatát. Néztük, ahogy lehúz egy, majd két, majd még több felest.
-Louis! Elég volt! - vette el tőle a poharat Harry, de ezzel mit sem segített. Barátja dühös tekintettel illette meg, majd egy újabb kört kért. Hazza intett a bárpult mögött álló lánynak, hogy ne szolgálja ki többször, majd felállt, majd meglepetten esett vissza a székre. Követtük tekintetét, majd Niall elkiáltotta magát, s az ajtó felé mutatott.
-Ott van Helena! - pattant fel a helyéről. Megtöröltem a szememet, hogy biztos legyek benne, nem csak képzelődtem. Majd Louis-ra pillantottam. Ő is észrevette egyetlen húgomat, ami valamilyen csoda folytán ragyogó arccal lépett be a terembe, oldalán két - számomra idegen - emberrel. Helena bal oldalán álló fiú, átkarolta húgomat, aki egy mosollyal fogadta gesztusát. Louis, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megfogta az első lány kezét, aki érdeklődött iránta, majd egy másik kijáraton keresztül távozott vele. Volt elképzelésem róla, hogy mit gondol és, hogy mire készül, de most jobban érdekelt a testvérem, aki már csak pár lépésnyire volt tőlem. Kék szeme összeakadt az én tekintetemmel, s legalább annyira meglepte a jelenlétem, mint engem az övé. Intett a két társának, hogy nyugodtan folytassák az útjukat nélküle, majd felénk közeledett. Megállt előttünk egy szó nélkül, én pedig reflexszerűen magamhoz vontam. Egyikünk sem tudott mit felelni, nem volt mondanivalónk egymás számára, hiszen tudtuk mi történt, ismertük az okokat. Ölelésünkben benne volt, hogy mennyire hiányzott nekünk a másik. Egyik kezével elengedett, majd magához vonta Zayn-t és Niall-t is. Ők sem mondtak egy szót sem. Örültünk, hogy megtaláltuk az elveszett személyt az életünkből. Harry először mérgesen, összehúzott szemekkel meredt rá, de ő sem tudta sokáig komolyan venni magát. A boldogság hamar kiült az ő arcára is, gödröcskéi megjelentek, ahogy mosolyra húzódott az ajka.
-Tudod.. - kezdte, mikor elengedte Helenát. - kibaszottul mérges vagyok, amiért tönkretetted.
-Tudom. Ő is..? - fordult felém kérdésével. Bólintottam. - Beszélnem kell vele. - Niall mosollyal az arcán mondta el a szobánk számát, majd húgom, ahogy jött úgy is tűnt el. Időm sem volt, hogy utána szóljak. Összefont karral fordultam Niall fele.
-Miért mondtad el neki? - kérdeztem felháborodva.
-Mert megkérdezte?! - nézett rám értetlenül.
-Niall.. - mondtam nyugodtabb hangon, mivel úgy tűnik rajtam kívül senkinek nem tűnt fel, hogyan is szívódott fel, a mi kedves barátunk. - Louis nem egyedül ment fel..