~ 6. You said forever.. remember?!

,,Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj, attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: már nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni. De amíg nincs itt, hiányzik és fáj."

Ajánlott zene

* 2 évvel ezelőtt *

-Nem hiszem el, hogy bejutottunk az országos döntőbe! - ugrándoztam az utcán örömömben.

-Én mondtam, hogy ügyes leszel! Az egész csapatod nagyon ki tett magáért. Apa oda meg vissza lesz az örömtől!
-Remélem is. - bólintottam egyetértően.
-Büszke vagyok rád Hope!
-Köszönöm Liam! Szerinted anya is..?
-Biztos vagyok benne! - bátyám átkarolt, majd nyomott egy puszit homlokomra. Kicsattanó örömmel folytattuk tovább utunkat, míg meg nem csörrent Liam telefonja. Fogalmam sincs ki lehetett a vonal túlsó végén, és a beszélgetésből sem értettem sokat, de testvérem arcáról az előbbi öröm és büszkeség teljesen eltűnt.
-Jézusom, Liam mi a baj? - kérdeztem, mikor visszacsúsztatta zsebébe a telefont.
-Nick hívott és...
-Milyen Nick? - vágtam szavába.
-Apa rendőr társa. Gyere menjünk! - csuklómat megragadtra és erős szorításából nem tudtam szabadulni. Arca félelmet tükrözött.
-Mond már mi történt! Megijesztesz.
-Apát lelőtték! - hangja kicsit megremegett, én pedig szabad kezemmel a számhoz kaptam. Nem kérdeztem többet. Lábaim gyorsabban mozogtak, mint eddig, szinte már futottunk és Liam még mindig nem engedett szorításából. Nem lehet, hogy őt is elveszítsem.. az nem létezik. Megérkeztünk a legközelebbi bankhoz, ahol rendőrök és mentősök tömkelege állt. Egyből apámat kezdtem kutatni, de bár ne találtam volna meg.. az a látvány feldolgozhatatlan. Apám tocsog a vérben a mentősök össze vissza beszélnek egy számomra érthetetlen nyelven. Egy olyan nyelven, amit csak ők értenek. Talán több Dr. House-t kellett volna néznem. Liam összefutott a helyszínen Nick-kel én pedig apámhoz rohantam.
-Apa! - letérdeltem mellé, de persze csak annyira voltam közel hozzá, amennyire tényleg szükséges volt. Hagytam levegőhöz jutni, és hagytam, hogy a mentősök hagy végezzék a dolgukat. -Apa! - egyszerűen más hang nem jött ki a számon.
-Kicsim. - hangja hihetetlenül gyenge volt. Kezét kezeim közé fogtam és megszorítottam.
-Itt vagyok! Kérlek ne hagyj el! - megállíthatatlan zokogásba kezdtem, tekintetem pedig a betonon tartottam, melyen minden egyes könnycsepp meglátszott.
-Sosem hagylak el kincsem! Örökké veled leszek, megígérem! Ha nem is mindig a földről, de odafentről biztosan.
-Ne mond ezt..
-Úristen, apa! - térdelt le mellém Liam is. Ő sem tudta tovább elrejteni könnyeit.
-Fiam! Hogy sikerült a húgod tánc versenye?
-Bejutottak. Apa...
-Kérjük távozzanak! Be kell vinnünk Mr. Payne-t a kórházba, minél előbb! - szólalt meg egy hang mögöttünk.
-Nem hagyom itt! Én is vele megyek!
-Sajnálom, de nem fér be a kocsiba. A kórházban találkozunk.
-Nem hagylak el! - nézett apa egyenesen a szemeimbe, s borzalmas volt látni bennük a fájdalmat. Megszorította Liam kezét. - Vigyázz a húgodra.
-Úgy lesz. - Megöleltem bátyámat, majd apát beemelték a kocsiba. Mindeközben két fiatal veszekedett a rendőrökkel. Akik lelőtték apámat épp szökni készültek. Gyűlölő tekintettel bámultam rájuk, amit ők egy hatalmas vigyorral fogadtak. Elképesztő mennyiségű harag és fájdalom gyűlt össze bennem. Ha nincs Liam egyenesen nekik rontottam volna.
-Nyugi! Ne add meg nekik azt az örömöt, hogy veled is végezzenek.
-De mindjárt meglépnek! - Liam ép szóra nyitotta volna a száját, mikor Nick lépett elénk.
-Gyertek, beviszlek titeket a kórházba. - Elhaladtunk egy rendőr kocsi mellet, melyben egy húszas év körüli srác ült. Arcán kíváncsian tekintettem végig és valamiért biztos voltam benne, hogy ő volt a harmadik tag, és ő lőtt. Legszívesebben kirángattam volna a kocsiból és ugyanazt tettem volna vele, mint ő apámmal. De nem.. sokkal rosszabb sors vár rá a börtönben.
Nick beindította a kocsit és vele együtt a szirénákat is, majd alaposan rátaposott a gázra, így tíz perc alatt sikerült megérkeznünk a kívánt helyre. Órák telhettek el, míg végre ki jött az orvos, de arca nem sugallt túl sok jót számunkra.
-Sajnálom, de nem tudtuk megmenteni.. túl sok vért vesztett. - csóválta fejét a doktor, majd újabb sajnálkozás után távozott. Nekidőltem a falnak, majd lecsúsztam azon. Hajamba túrva zokogtam újra. Liam leguggolt mellém, homlokát enyémnek döntve. Egyikünk sem tudott megszólalni csak csöndben zokogtunk. Miközben a sós víz folyt le az arcomon, néha elhagyta a számat egy "ilyen nem létezik" vagy egy "ez nem velem történik", mire Liam csak csitítgatott. Nagyjából fél órás földön üldögélés után Nick jött mellénk, kinek szeme szintén könnyes volt. Nagyon jó barátok voltam apával.
-Az a két szemét.. megszökött. - szűrte a fogai között. - De ne aggódjatok megtalálom őket! - Letörölte könnyeit, majd felajánlotta, hogy haza visz minket. Ajánlatát elfogadtuk, megköszöntük neki a fuvart, és otthon egyenesen Sam bácsi karjaiba rohantam. Krokodil könnyeimtől alig tudtam elmesélni a történteket, amit bácsikám elképedve hallgatott végig. Egyikünk sem értette miért történik ez velünk, de a sors valamiért így alakította a dolgokat. De én ebbe képtelen voltam beletörődni..
Másnap reggel hangos pakolászására ébredtem.
-Te meg hová készülsz? - kérdeztem kómásan.
-Ma van az x-factor válogatás. Elfelejtetted?
-Most ugye viccelsz?! Tegnap vesztettük el apánkat és képes lennél elmenni?
-Hope!
-Ne! Ne szólíts többé így... - kérdőn nézett rám, de teljesítette kérésemet.
-Muszáj elmennem.. ez az álmom! És az álmainkat követnünk kell.
-De miért pont most?! Jövőre is lesz x-factor, és más lehetőséged is van..
-Helena! Nincs több lehetőség.. most vagy soha! Mennem kell, sajnálom.
-Csalódtam benned Liam Payne. - képtelen voltam ezek után ránézni.
-Sajnálom húgi.. de Sam bácsi szerint is el kell mennem. De nem hagylak magadra, sokszor hazajövök majd! - szavaira nem figyelve bámultam tovább a falat. Nem értem, hogy képes ennyire egyszerűen elmenni, miközben nekem darabokra hullik az életem és az egész családom. Liam egy puszit nyomott fejem búbjára és elment. Már csak a becsukódó ajtót láttam. Pár perc alatt megváltozott az egész életem. A családom elhagyott, a táncnak is annyi.. hiszen mi értelme folytatni?! Nincs több Hope.. semmi reményteli nincs abban ha az ember elveszti mindenét, ami valaha létezett.. nincs több remény.. nincs semmim. Megváltoztam.

* Most *

Mi lesz ha most megfordulok? Talán véget vet valaki az életemnek, csak mert ahhoz van kedve? Nagyot nyeltem, majd félre fordítva fejem, óvatosan néztem hátra. Az első amit észrevettem az egy göndör, barna, eltéveszthetetlen hajzuhatag volt.
-Jesszusom, Danielle! - öleltem át a lányt szorosan.
-Szia Hel! Hű, szerintem még senki nem örült úgy nekem, mint most te.
-Fogalmad sincs róla mennyire örülök neki, hogy most te állsz itt! - mondtam kicsit hüppögve.
-Minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
-Jól vagyok.
-Okéé.. nincs kedved elkísérni próbára? - mosolygott kedvesen.
-A tánc próbádra? Hát.. nem is tudom.. - majd át pillantottam a túl oldalra, de a két alakot már nem láttam. Eltűntek, mint ha ott sem lettek volna. Talán csak az agyam szórakozik velem?
-Jó buli lesz! - mosolygott még szélesebben Danielle.
-Jó, nem bánom. - elindultunk egy számomra ismeretlen hely felé. Daniellevel gyorsan telt az idő, mivel nagyon jól elbeszélgettük az időt. Nem is vettem észre mikor érkeztünk meg a hatalmas, tükrökkel teli táncterembe.
-Hűha.. ez a terem sokkal nagyobb, mint amikbe én táncoltam.
-Te is táncoltál?
-Ja nem.. úgy értem, hogy.. mármint.. igen. - dadogtam, majd lehajtott fejjel foglaltam helyet az egyik sarokban, és szerencsére megérkeztek a többiek is, igy Daninek nem volt alkalma többet kérdezősködni. Nem nagyon volt kedvem ehhez a témához. Sorjában bemutatkoztam mindenkinek, majd elkezdődött a próba. Tátott szájjal néztem, hogy mennyire jól nyomják, és milyen hihetetlen ritmusérzékük van. Döbbenetemből a mobilom csörgése zökkentett ki.
-Bocsi, bocsi, bocsi! - mondtam a többieknek, akiknek miattam kellett leállniuk. Végre sikerült előkotornom a telefonom és Liam neve állt a kijelzőn.
-Gyorsan mond! - szóltam bele.
-Még is merre vagy? Se egy cetli, egy sms, és már legalább ötször hívtalak!
-Nyugi Danielle-val vagyok.
-Ja.. az más. De akkor is szólhattál volna.
-Bocsi.. nem sokára otthon vagyok, és szerintem Dani is velem tart.
-Remek, siessetek! - hallottam hangján, hogy mosolyog, majd kinyomtam a telefont. Ekkor láttam csak, hogy már este hét óra is elmúlt. De hát jó társaságba gyorsan telik az idő. A táncosok utoljára elpróbálták a számukat,  majd mindenki átöltözött és indultunk haza.
-Danielle elképesztően jól táncolsz!
-Köszönöm! - láttam, hogy kicsit elpirul, és szép arca még így is tökéletes volt. Persze ha én pirulnék el tök gázul néznék ki. Bevallom irigyeltem bátyám csinos barátnőjét. Ahogy hazaértünk ledobtam a táskám és Liamhez rohantam, mivel nem felejtettem el a délelőtt történtetek sem.
-Helena! - állt fel Zayn a kanapéról.
-Szia Zayn, bocsi, de most el kell lopnom Liamet. Ráérsz, igen, oké, akkor gyere velem! - azzal megragadtam testvérem csuklóját és a konyha felé vezettem.
-Mi ennyire fontos, hogy még a szerelmemnek sem köszönhettem? - kérdezte durcásan, karba tett kézzel.
-Láttam őket!
-Jó.. és kiket?
-A bandát.
-Fogalmaznál kicsit érthetőbben? Mondjuk úgy, hogy én is megértsem?
-Jaj ne csináld már! A három tagú bandát, akik lelőtték apánkat! Ott voltak! De csak ketten.. a harmadik remélhetőleg még a börtönben rohad..
-Biztos őket láttad? - lépett felém Liam.
-Nem, igazából három alakváltót láttam, és pont annak a két hülye alakját vették fel... persze, hogy őket láttam!
-De Nick azt mondta el kapja őket. Egyébként is mit keresnének itt? Szerintem többet kéne pihenned! Sok mindenen kellett túl menned, ami nem tett rád túl jó hatást.. te is tudod.
-Szóval szerinted hazudok? - léptem hátrébb.
-Nem ezt mondtam. - sóhajtott.
-Akkor csak egyszerűen megőrültem. Ez lenne a helyzet?
-Ne forgasd ki a szavaimat Helena!
-Hányszor kell még csalódnom benned? - kérdeztem csukott szemmel, majd lassan elszámoltam magamban tízig.
-Hel..
-Ne érj hozzám! - még mindig nem nézve Liamre, indultam meg az ajtó felé.
-Most meg hová mész?
-Oda ahová hisznek nekem! Talán apa majd meghallgat, és nem néz idiótának...
Becsapva magam mögött az ajtót indultam meg a családom másik része fele. Ahhoz a részhez, aki mindig meghallgatott és, amíg tudtak mellettem álltak. A temetőbe érve kezdtem egyre rosszabb lelki állapotba kerülni, bár ez egy ilyen helyen nem csoda. Azonnal megtaláltam a három egymás mellett álló sírt és leültem velük szembe egy padra.
-Annyira hiányoztok! - kezdtem bele egy sóhajtás kíséretébe. - Apa.. ma láttam őket.. tényleg láttam, nem csak a képzeletem szüleményei! Istenem, bárcsak kapnék valami választ tőletek. Túl hamar mentetek el, még nem állok készen a nagybetűs életre! Könyörgöm gyertek vissza! Azt mondtátok.. azt mondtátok sosem hagytok el, hogy örökké velem lesztek.. apa, Sam bácsi, miért nem vagytok itt? Drága anyukám.. bárcsak láttalak volna életedben is, nem csak képeken. Tudom, hogy gyönyörű voltál és az egyik legjobb anya! Miért hagy el mindenki? - A fekete felhők, amik egész nap a fejem fölött úszkáltak kiengedték magukból a hópelyheket, mint ha csak azt mondanák "Hé én még itt vagyok! Nem hagyott el mindenki!" Talán az ilyen apró dolgokban kéne meglátnom a szüleimet? Lehet, hogy minden kis részletben ott vannak csak észre kéne vennem őket?
-Még nem állok készen.. - hirtelen társaságom akadt. Valaki leült mellém a padra, de nem az volt, akire számítottam, mivel a hangja egyáltalán nem passzolt a fejemben lévő archoz.
-Készen állsz! - mondta magabiztosan.
-Miért vagy ilyen biztos benne?
-Mert én is készen álltam. Muszáj tovább lépned és elengedni őket.
-Nem megy.. pont ezt mondom..nem tudom elengedni őket. Az olyan mintha nem is léteztek volna.. mintha már nem is szeretném őket.
-Butaságokat beszélsz. - mosolygott a mellettem ülő srác.
-Amúgy, miért is jöttél utánam?
-Bocsánatot akartam kérni a múltkoriért. Nem vágtam túl sok szép dolgot a fejedhez.
-Hát.. bocsánat kérés elfogadva! Én sem voltam ép a legjózanabb, ha érted mire célzok. - Zayn mosolyogva bólintott.
-Hogy értetted azt, hogy te is készen álltál? - kérdeztem félénken.
-Én is elvesztettem egy szerettemet. De muszáj volt tovább lépnem, egyrészt a rajongók miatt, másrészt a barátaim miatt. Elengedtem őt, de ez nem jelenti azt, hogy nem gondolok rá nap, mint nap. Még mindig ugyan úgy szeretem mintha köztünk lenne. - kicsit gondolkodtam ezen. Lehet, hogy igaza van.
-Szerinted nekem is sikerül elengedni őket?
-Öt ilyen idiótával, mint mi biztosan. Mi majd segítünk.
-Köszönöm! - azzal felálltam, megsimogattam mindhárom sírt, majd megöleltem Zaynt. Egyszerűen szükségem volt erre az ölelésre.
-Ne felejtsd el, hogy mindig itt lesznek veled! - majd kezét szívemre helyezte, és megvillantotta féloldalas mosolyát, amit elég csábítónak találtam. És valószínűleg a rajongók többsége is.
-Köszönöm! - mondtam még egyszer, majd hazafele vettük az irányt. Danielle már nem volt nálunk és a fiúk egy része sem volt már a nappaliban. Liam várt minket egyedül a kanapén ücsörögve.
-Hel, sajnálom! - állt fel, miközben felém indult.
-Semmi baj! - átöleltem, küldtem egy mosolyt Zayn felé, majd föl mentem a szobámba. A szobám ajtaja nyitva állt, pedig tisztán emlékszem, hogy bezártam. Benéztem és láttam, hogy nem vagyok egyedül.
-Miért van az, hogy te valamilyen módon, mindig a közelembe keveredsz? - kérdeztem mosolyogva, a falnak dőlve, mire ő tekintetét rám emelte.