~ 7. Feelings

„Bárcsak lennének szavak, amik leírják ezt az érzést. Bárcsak lenne valami, ami ha csak egy pillanatra is, de véget vet neki. Bárcsak ne érezném ezt. Bárcsak ne kéne rá gondolnom. Sohasem éreztem még ennyire szánalmasnak magam. Sohasem voltam még ennyire elveszett. Sohasem féltem még ennyire. Bárcsak egy kicsivel okosabb és erősebb lennék most. Bárcsak tudnám mit kell tennem...Bárcsak meg tudnám tenni...”

~ Louis szemszöge  ~

Ott állt Ő. A falnak dőlve, rám mosolyogva. Rám! Mikor hangját meghallottam egyből rá emeltem tekintetem, hiszen nem tudok neki ellenállni. Valami fura dolog vonz hozzá.. talán ő sem tudja, mennyire hatással van rám. Olyan, mint a mágnes. Nem tudom elmagyarázni mit érzek, de az biztos, hogy ilyen még nem történt velem. Ez a lány felforgatta az életemet.. valójában még nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem. Újra elmerültem gondolataimban, amiből most Hel zökkentett ki. Lehuppant mellém az ágyra, majd tekintetét a kezemben lévő tárgyra szegezte.
-Hogy tetszett? - mutattam fel neki a DVD-t mosolyogva. Mikor nem kaptam választ, felnéztem és láttam, hogy kérdőn néz rám. - Mi van? - néztem vissza rá ugyanolyan értetlenül. - Nem tetted vissza. És mivel csak te voltál itthon..
-Jó, oké, lebuktam! - emelte a plafon felé tekintetét, majd hátravetődött az ágyba. - Nagyon tetszett. - mondta zavartan, és mintha el is pirult volna.
-Min gondolkozol? - arca, ami máskor határozottságot sugallt, most annyira törékeny volt. Szívesen magamhoz öleltem volna. Én is hátra dőltem ágyában, majd tekintetemmel arcát kezdtem fürkészni. Úgy nézte a plafont, mintha arról minden válasz leolvasható lenne.
-Sokat változtatok azóta..
-Á csak külsőleg! A belsőnk ugyanolyan. - nevettem, de nem nevetett velem. Majd előálltam az ötlettel, amiért valójában itt vagyok. - Mit szólnál, ha újra megnéznéd? De most velem? - Arcát felém fordította és egy "most komolyan mondod?" nézéssel fürkészte tekintetem. -Ne már! Jó lesz! Megígérem, hogy nem mozdulok rád.
-Mernéd meg.. - ült fel szemét forgatva.
-Hidd el mások ölnének értem! - mondtam huncut vigyorral, mire Hel arca teljesen megváltozott. Ajkába harapott, majd mind aki maga sem tudja mit tesz, megrázta a fejét s fel állt mellőlem.
-De én nem vagyok egy őrült rajongó.. nem fogsz egy kis filmezéssel levenni a lábamról.
-Örülök neki, hogy nem vagy az. - mondtam teljes komolysággal a hangomban. - Melletted megnyugodok. Már csak az hiányzik, hogy te is el kezdj sikítozni. - Pár percig csak egymás szemét néztük. Amikor azokba a szemekbe nézek.. minden megszűnik. Valahogy tényleg megnyugtat. Halványan elmosolyodtam, és, hogy ne vegye észre, újra beszélni kezdtem.
-Szóval DVD és popcorn! - pattantam fel.
-Hűha! Popcorn is lesz?! Na ez aztán a visszautasíthatatlan ajánlat!
-Ahogy mondod! - elindultam a konyha felé, de egy percre megtorpantan. Helena épp az ajtó előtt állt és pulcsiját kezdte levenni, ami alatt csak egy szürke top volt. Zavaromban forgolódni kezdtem a szobában, majd mikor az egyik székre helyezte felsőjét, bevallom, rendesen szemügyre vettem. Elképesztő alakja van, és ha ez még nem lenne elég a fekete farmer nadrágja még jobban kiemelte fenekét, amit egyébként a kettővel nagyobb számú pulcsi eddig takart.
-Na jó! Helena Payne elmondanád miért viselsz kettővel nagyobb számú ruhát? A legtöbb lány ölne, ha ilyen alakja lehetne, te meg takargatod.. - mikor Hel már leesett állal bámult rám, lenyeltem a további dicséreteket, amik kikívánkoztak volna.
-Louis! - szólt rám. - Megtennéd, hogy befejezed a bámulást? Utálom a testem, utálom az egész lényemet, ha ez még nem lett volna eddig világos..
-De miért? - észre sem vettem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá. A lábaim önálló útra keltek, a szoba másik végében álló lány felé.
-Csak, Louis! Inkább hozd azt a popcornt! - majd finoman kilökött a szobából.

~ Helena szemszöge ~

Az a féloldalas mosoly.. igen egyszer Louis mosolya fog megölni.. ha nem a szeme.. vagy, ha nem a hangja. Akaratomon kívül is ajkamba haraptam és úgy bámultam rá, de szerencsére gyorsan észbe kaptam. Még az a gondolat is, hogy épp Louis-ról ábrándozom.. ijesztő. Nem kerülhetek túl közel hozzá, ahogy a többi taghoz sem. Mindennek megvan az oka, ahogy ennek is. De tudom mit csinálok, és tudom, mit miért teszek! Jobb megelőzni a bajt.. Loui egy popcornnal teli tállal tért vissza. Mosolyogva lépett be az ajtón, mikor én már az ágyam végében üldögéltem.
-Tudod, Liam elég aggodalmas. Épp most ígértette meg velem, hogy egy ujjal sem érek hozzád.
-Na nem mintha hagynám..
-Jaj Hel..
-Mi van? - néztem rá felvont szemöldökkel.
-Semmi. - megrázta a fejét, majd leült az ágy szélére. Mielőtt betette volna a DVD-t a gépem háttérképét nézegette. - Hiányzik?
-Elképesztően. És nem is ismertem.. ez annyira.. nem is tudom megfogalmazni. Éreztél már olyat, hogy találkoznod kell valakivel, aki megváltoztathatja az életed? Valakivel, akit ha megtalálsz úgy érzed eljött a boldogság, és úgy vonz, mint a mágnes? Pedig nem is ismered.. egyszer csak felbukkan és nem tudod elengedni..
-Fogalmad sincs róla, mennyire közel jársz az igazsághoz.. - mondta egy sóhajtás kíséretébe, miközben végig  fogva tartott szemeivel. Mintha pontosan tudná miről beszélek. Szinte minden érzelem leolvasható az arcáról és nem is törődik vele.
-Miért nézel így rám? - kérdeztem zavartan, de szememet még mindig nem tudtam levenni arcáról.
-Annyira más vagy.. - lehet képzelődtem, vagy csak az agyam játszott velem, de mintha Louis arca az enyém felé közeledett volna. Szememet lesütve fordítottam el arcomat. Megköszörülte torkát, majd újabb kérdéssel bombázott.
-Anyukád táncolt?
-Igen. Balettozott, mint a kép is mutatja. Még valamikor apa adta oda ezt a képet sok másikkal együtt.. de.. most már tedd be a lemezt. - böktem a kezében lévő tárgyra, és ezzel sikerült le zárnom ezt a témát. Kényelmesen elhelyezkedtünk egymás mellett. Néha Louis véletlen(?) megérintette a karomat, amitől bevallom libabőrös lettem. Miközben néztük a srácok turnéját sokat mesélt, mi is történt ott akkor, és hogy mennyire jól érezték magukat. Mosolyogva hallgattam végig a történeteit, míg el nem jött az a bizonyos szám, ami már az első hallgatásra megfogott. És most, hogy Louis is itt volt mellettem, valahogy elviselhetetlenebb volt végig hallgatni. Fal felé fordultam, hogy a mellettem fekvő srác ne láthassa az arcomon végig gördülő sós cseppeket.
-Hel! Minden rendben? - éreztem, hogy felül az ágyban, és hideg kezét az enyémre teszi, amitől újra kirázott a hideg.
-Jól vagyok. - szipogtam.
-De hogy vagy jól, hiszen sírsz! Ne haragudj.. tudhattam volna, hogy a Moments ilyen hatással lesz rád.. - Louis teljesen kiakadt, ezáltal nagyon vicces fejet vágott, amin mosolyognom kellet.
-Amilyen fejet most vágsz, kárpótol a figyelmetlenségért. - mondtam most már felé fordulva. Arcomon még mindig csöndben folytak a könnyek, de a szám, Lou miatt kénytelen volt mosolyogni. De az emlékeket még ő sem tudja eltörölni. Csukott szemmel, csöndben zokogtam, majd hirtelen azt éreztem, hogy a velem szemben ülő srác magához von. Már nem szólt a zene, így tökéletesen tudtam figyelni egyenletes lélegzetvételére, amitől lassan, de kezdtem megnyugodni. Hajamat kezdte el simogatni, és úgy éreztem, hogy épp elég volt ennyi kedveskedés.. már így is túl közel engedtem magamhoz.
-Louis! - bújtam ki öleléséből.- Szeretném, ha most kimennél.
-Mi? Miért? Most mivel bántottalak meg? - hangjában fájdalmat és értetlenséget véltem felfedezni, ami nekem is iszonyatos fájt.
-Nem veled van a baj..
-Mégis elküldesz! Én már nem értelek Hope! - összeszűkült szemekkel néztem rá. Tudja, hogy utálom, ha így hívnak.
-Menj el, most! - Már épp rácsuktam volna az ajtót, mikor kezével megtámasztotta azt.
-Tudod.. nem igazán áll jól ez a szerep..
-Nem tudom miről beszélsz.
-De hogy nem tudod. Ez nem te vagy, még a vak is látja.
-Jó éjt, Louis! - nem ellenkezett többet, így sikerült becsuknom az ajtót, majd lassan bevánszorogtam az ágyamba. Hihetetlenül fáj, amit Louis-val teszek, de ez a helyes. Eddig mindenkit, akit szerettem elvesztettem, így jobb, ha nem kerülök hozzá közel. Pedig ha tudná mennyire megnyugtat a közelsége, hogy az illatától jól eső szédelgés jön rám, hogy szeme kékje örökre képes lenne fogva tartani, és hogy a hangja a legszebb dal a számomra.. Annyira naiv vagyok.. még is, hogy gondolhatok rá, mikor tudom, hogy ő nem olyan érzéseket táplál irántam, mint én iránta.. Csak kedves akar lenni, és sajnál a múltam miatt. Már két éve csak az érzelmeim elől menekülök, és nem tudom meddig bírom még. Tudom, hogy mi sosem lehetünk együtt.. egyszerűen nem illek bele a világába.

Másnap reggel a telefonom pittyegésére keltem. Még is mit akarnak tőlem hajnalok hajnalán? De mikor a kijelzőn Danielle neve állt elmosolyodtam, és nagy lelkesedéssel nyitottam meg a nekem szánt üzenetet.

,,9-kor várlak a tegnapi próbateremben! Remélem oda találsz, és ne késs! ;) Dani. xx"

Köszönöm drága Danielle, hogy hagytál nekem fél órányi készülődési időt! Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem, fogat mostam, hajamat összefogtam. Épp száguldoztam lefelé a lépcsőn, mikor beleütköztem Zaynbe.
-Zayn?! Még csak fél 9.
-Jó reggelt neked is! - mosolygott.
-Mennünk kell a stúdióba, de előtte még elugrunk reggelizni. Nem jössz?  - kérdezte Niall. Ekkor vettem észre, hogy igazából már mindenki fent van és nagy készülődésekbe vannak.
-Nem, köszi! Daniellel találkozom. Nektek minden napotok így be van táblázva?
-Ezzel jár a sztár élet. - kacsintott Harold.
-Kösz, amiért emlékeztetsz, hogy én csak egy senki vagyok.. már épp kezdtem elfelejteni. - sóhajtottam. Miért születtem ennyire érzékenynek?
-Nem úgy gondolta. - nézett Liam jelentőségteljesen Harryre. - Hogy-hogy ilyen korán találkozol Danivel?
-Öhm.. igazából nem is tudom.. csak küldött egy SMS-t, hogy találkozzunk.
-Szóval már számot is cseréltetek?
-Nyugi Liam maci, nem lopom el a barátnődet! - kuncogtam, és a többiek is próbálták takarni, hogy jót mulatnak, de nem nagyon ment nekik. Bizony tegnap este Danielle véletlen kikotyogta Liamnek szánt becenevét. - Sőt, örülök neki, hogy megtaláltátok egymást! Kedvelem őt, és igazán illetek egymáshoz.
-Ha még egyszer így hívsz, a csinos kis szádat egy ragasztószalag fogja ékesíteni! És örülök, hogy jól kijöttök. Szerencsésnek érzem magam Danielle mellett. - az arcáról csak úgy sugárzott a szeretet és a büszkeség, és ez engem is boldogsággal töltött el.
-Igen, azt látom. - öleltem át bátyámat mosolyogva. Egy puszit nyomott homlokomra, majd sietősen magamra kaptam a kabátomat, mivel zuhogott odakint az eső. Bár ez Londonban nem meglepő. Ahogy kiléptem az ajtón, valaki utánam szólt.
-Ne kísérjelek el? - tudtam, hogy ki szól utánam. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy lássam tökéletes arcvonásait. Előttem volt az a gyönyörű kék szempár. Eszembe juttatta a tegnap estét.
-Nem kell testőr Louis! Amúgy is jobb dolgod van, mint, hogy engem kísérgess. - Azzal tovább indultam minél határozottabb lépésekkel. Még volt tíz percem, így a próbateremben lévő rádiót bekapcsoltam. Egy egészen jó szám ment, és ha úgy se lát senki, miért ne eleveníteném fel egy kicsit a tánctudásom? Ritmusra kezdett mozogni a testem, és igazán jó érzés volt minden feszültséget kiadnom magamból. Minden érzelmemet próbáltam beleadni a mozgásomba. Majd eszembe jutott a múlt, amikor még a tánc jelentett számomra mindent, amikor még nekem is volt saját csapatom, és az a bizonyos nap, amikor bejutottunk az országos döntőbe, amikor elvesztettem az édesapámat. Ahelyett, hogy sírni kezdtem volna a düht, amit éreztem inkább a táncba tettem, így még energikusabbra sikeredett a kis produkcióm. A zene elhallgatott és én is lihegve álltam le. Kicsit kijöttem már a gyakorlatból. Ekkor tapsviharra lettem figyelmes. Oldalra fordítottam a fejem és láttam, hogy az egész csapat ott állt mögöttem és valószínűleg mindent láttak.
-Bocsi, én csak..
-Ez meg mi volt? Elképesztő mozgásod van! - Danielle után körém gyűltek a többiek is, és hasonló dicséretekkel halmoztak el, amiket most nem igazán tudtam hova tenni. Hiszen csak improvizáltam, az egészben nem volt semmi koreográfia, de még hasonló sem. Egész próba alatt próbáltak győzködni, hogy álljak be hozzájuk legalább egy számra, de nemet mondtam. Nem éreztem magam késznek, előtte még helyre kell rázódnom. Három órás gyakorlás után elhagytuk a termet és úgy döntöttük sétálunk, majd ebédelünk egyet. Tudtam, hogy Dani kérdésekkel fog bombázni. Séta közben végig úgy éreztem, mintha követnének.. lehet, hogy kezdek paranoiás lenni. Beültünk egy kellemes helyre enni, majd mikor kijöttünk az ajtóban megtorpantam egy percre. Nem vagyok paranoiás.. tényleg követtek. Nagyot nyeltem, majd elindultam a túloldalon álló fiú felé.
-Hová mész? - szólt utánam ijedten Danielle.
-Izé.. csak.. ott az egyik... barátom. - hányni tudtam volna az utolsó szótól, de valamivel meg kellett nyugtatnom új, és igazából egyetlen, barátnőmet. - Liaméknél találkozunk, rendben?
-Oké. - láttam, hogy nem igazán hisz nekem, ezzel a barátos dumával, amit meg lehet érteni. Hiszen a talpig feketébe öltözött srácot nem pont a barátságos jelzővel írtam volna le. Már az úttest felénél voltam, mikor minden bátorságom elszállt. Még is mit kéne mondanom neki? Vagy ő mit fog mondani nekem? Csöppet határozatlanul álltam meg előtte, de minden bátorságomat összeszedve próbáltam a szemébe nézni és valami értelmeset mondatott kinyögni, de megelőzött.
-Imádom az ilyen határozott és bátor lányokat! - kajánul vigyorgott rám, amitől összerezzentem.
-Mit akarsz tőlem? - sajnos a hangom megcsuklott, amit ő is észrevett.
-Semmi olyat, amit te ne akarnál! Most velem jössz! - teljes erejével megragadta csuklómat és húzni kezdett.
-Engedj el! - segítségért kiabáltam, de vagy nem törődtek vele, vagy annyira rohantak, hogy észre sem vettek. A fekete, felzselézett hajú srác magához vont és a fogai közt szűrte a szavakat.
-Megkönnyítenéd a dolgunkat, ha nem akarnál ennyire ellenállni. Fájdalom mentesen akartam csinálni, de így nem fog menni. - Ijedten, kimeresztett szemekkel néztem rá, majd egy ütést éreztem, amitől minden egyes porcikám fájni kezdett. Zuhanni kezdtem, majd forogni kezdett körülöttem a világ. Végül elsötétült minden.