~ 8. Please, stay!

 

,,Ha lenne két kívánságom, azzal kezdenék, hogy ebben a percben legyél mellettem.. a második az lenne, hogy ez a perc tartson örökké."

~ Liam szemszöge ~

 

Már egy órája, hogy Danielle megérkezett és azt mondta, hogy Helena is hamarosan megérkezik, csak találkozott valami gáz kinézetű barátjával.. érzem, hogy valami nem stimmel. Ide-oda járkálok a nappaliban, Louis idegesen az ujjait tördeli, Niall csak mered maga elé, Zayn és Harry pedig beszélgetéssel próbálják leplezni nyugtalanságukat. Gyönyörű barátnőm pedig már az első perctől fogva magát okolja, amiért húgom eltűnt. Arcát hol tenyerébe temeti, hol csak a földet pásztázza tekintetével. Kezeit kezeim közé vettem, és nem először mondtam el neki ugyan azt a monológot. Persze hiába.
-Kicsim! - kezdtem bele - Nem a te hibád! Hel iszonyatosan makacs, és ha meg kérted volna, hogy maradjon veled, és ne menjen csak azért is ment volna!
-Vele kellett volna maradnom! Fogalmam sincs, hogy tudsz ilyen nyugodt maradni Liam. Életemben először azt kívánom, bárcsak kiabálnál velem, amiért ennyire hülye és felelőtlen voltam! - láttam, hogy küszködik könnyivel, így csak magamhoz vontam és szorosan öleltem. Feje búbjára egy csókot nyomtam, majd dúdolni kezdtem, hogy megnyugtassam. Egyáltalán nem voltam nyugodt, sőt fel tudtam volna robbanni! De már csak Dani miatt is muszáj volt megtartanom a látszatot. Mikor édes szuszogását meghallottam, elmosolyodtam, majd felvittem a szobámba. Puszit nyomtam szép arcára, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor vissza értem a nappaliba nem bírtam tovább, és az idegesség eluralkodott rajtam. Újra járkálni kezdtem, néha ujjaimat tördeltem, majd remegő testtel ültem le.
-Én ezt nem bírom! - pattant fel Louis. - Liam, könyörgöm próbáld meg újra felhívni!
-Már nem egyszer próbáltam.. - sóhajtottam. Fura, de mintha Lou idegesebb lett volna, mint én.. Na jó még sem. Ha az a srác akivel, most Hel van, bántani meri.. mindenki megismeri Liam Payne sötét oldalát.
-Kérlek! - könyörgött Louis fájdalmas arckifejezéssel.
-Oké, oké.. - telefonomat előhúztam zsebemből. Gyors hívóból kikerestem Hope nevét (ha megtudja, hogy így mentettem el a számát, letekeri a fejem) és tárcsázni kezdtem. Szomorúan ráztam meg a fejem, mikor újból kiderült a számunkra, hogy testvérem telefonja ki van kapcsolva. Louis-val összenéztük és láttam, hogy ugyan arra gondolunk. Míg ő hozta a kocsikulcsokat én a kabátomért indultam.
-Ti meg hová mentek?
-Szerinted göndör?
-Ilyen sötétben nem fogtok semmit találni. Inkább hívjuk a rendőröket.
-Jesszusom Niall ez előbb is eszedbe juthatott volna! - ez eddig, hogy nem jutott eszünkbe?! Mikor Niall kimondta a "rendőrök" szót Zayn azonnal tárcsázni kezdett és szerencsére negyed óra alatt meg is érkeztek. Megmutattunk nekik pár fényképet Helenáról, elmeséltük mikor és hol tűnt el. Fél órás beszélgetés után, megkértem a rendőröket, hogy meg se említsék a médiának, hogy van egy húgom, és mivel a rendőri eskü kötelezi őket nem tehettek kérésem ellen semmit. Az egyik, valamivel idősebb rendőr, kért tőlünk egy-egy aláírást, mivel van egy hat éves lánya, és kérését természetesen szívesen teljesítettük. Miután elmentek mindenki a saját aggodalmas gondolataival vonult be a szobájába, de tudtuk, hogy egyikőnk sem fog nyugodtan aludni. Én is követtem a többiek példáját, és egy nyugtató zuhany után befeküdtem szerelmem mellé az ágyba. Danielle még mindig édesen feküdt az ágyamba, a falnak fordulva. Tudtam, hogy holnap szintén próbája lesz, ahogy nekem is, de nem volt szívem felkelteni és hazaküldeni a többi cuccáért. Azzal is teljesen tisztában voltam, hogy a holnapi próba más lesz. Finoman átöleltem a mellettem fekvő lányt, majd egy puszit nyomva arcára én is álomra hajtottam fejemet.

~ Helena szemszöge ~

Fel akartam kelni. Ki akartam nyitni a szemeim, de nem ment. Úgy éreztem azonnal szét égne a retinám, ahogy kinyitnám őket. Mocorogni kezdtem, mikor végre az éles fény helyét a sötétség vette át. Sötét volt, csak egy kis lámpa éget, s valószínűleg eddig az okozott fájdalmat szemeimnek. Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez egy alakot véltem felfedezni a szoba másik végében.
-Hol vagyok? - kérdeztem halkan. Fel akartam állni, de ekkor éreztem, hogy kezeim az ágy hátához vannak kötözve. Sőt, igazából csak ekkor tűnt fel, hogy egy ágyon ülök.
-Nálunk. És ne próbálj meg elmenekülni! - mondta egy fiatal, bizonytalan hang. Lehet, hogy ő is fél? Próbáltam vissza gondolni a tegnap estére, de csak néhány kép ugrott be. Először Danielle arca, majd a tánc, a közös ebéd, és végül eljutottam apám gyilkosainak egyik tagjához. Akivel most beszélgetek, talán a harmadik emberük. Gyilkosokkal vagyok körülvéve.. remek. Kabátomat kezdtem keresni, de nem találtam sehol, így vele együtt a telefonom is eltűnt.
-Ne mozogj! - a sötét alak felém indult, s ekkor láttam meg fiatal, ijedt arcát. Alig lehetett több tizennégynél.
-Kérlek! Muszáj telefonálnom. - mondtam a tőlem telhető leghatározottabb hangon. Láttam, hogy gondolkozik, majd megadta magát. A földön heverő kabátomba kezdte keresgélni a mobilom.
-Hol van? - kérdezte olyan halkan, mintha azt hinné, valaki meghallja rajtam kívül.
-Másik zseb. - mondtam neki gyorsan.
-Lemerült. - jelentette ki csalódottan. Valahogy fura volt ez a helyzet.. itt ülök megkötözve, velem szemben egy gyilkos, aki épp segíteni próbál, s talán jobban félt, mint én.
-Nem te voltál, aki ide hozott, ugye? - kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét.
-David volt, a bátyám. Én Steven vagyok. - félénken, mosolyogva mondta ki nevét.
-Helena. - mosolyogtam vissza rá bátorítóan. Hirtelen húzta elő nadrágja zsebéből telefonját, majd mikor a kijelzőre nézett eltorzult az arca. A beszélgetés nem tarthatott tovább két percnél, de annál borzalmasabb lehetett a kis Steven számára.
-Mindjárt itt lesz. - mondta zaklatottan. - Gyorsan intézd el! - kezeimet kikötözte, majd a kezembe nyomta mobilját. Egy gyors pillantást vetettem Stevenre köszönet képen, majd beütöttem Liam számát. Két csörgés után fel is vette.
-Igen? - szólt bele még kicsit rekedtes hangján. Na jó most vagy felkeltettem az éjszaka közepén vagy reggel van.
-Louis?!
-Helena? Te vagy az? - kérdezett vissza rémülten.
-Miért van nálad a bátyám mobilja?
-Mert Liam vezet. Hol vagy? Nem esett bajod?
-Eddig nem.. és hol is vagyok? - fordultam Steve felé. Szét húzta a  függönyt, hogy kilátást nyernek, így valami utasítást tudtam adni Louisnak.
-Egy emeletes ház szobájában. Ha kinézik pont rá látok a London Eye-re és a St. Thomas kórházra. Így nagyjából ide tudtok találni? - kérdeztem kétségbeesetten.
-Azt hiszem tudom hol vagy. Lépj a gázra Liam! Azonnal ott vagyunk!
-Siessetek. - visszacsúsztattam a fiatal fiúcska kezébe a mobilját, majd hangokat hallottunk. Steven hátrálni kezdett az ajtó felé. Egy magas, fekete hajú, nagyjából velem egyidős férfi lépett be a szobába. David.
-Na végre, hogy felébredtél gyönyörűm! Most már kezdhetünk szórakozni. - mondta kaján vigyorral az arcán, miközben felém közeledett. Leült velem szemben az ágyra, majd a pulcsim cipzárját kezdte lefele húzni. Jobb kezem arcán csattant, mire idegesen öccsére nézett.
- Tudtam, hogy semmit nem tudsz jól csinálni! Azonnal kötözd vissza! - Steven egy "sajnálom"-ot tátogott, majd kezeimet vissza kötözte az ágy végéhez. Fejemet megráztam, hogy tudja nem haragszom rá, hiszen ő nem tehet semmiről.. David egy kamerát adott a kezébe. - Ezt ne szúrd el! - nézett öccsére szigorúan. Tudtam mire készül, és hányni tudtam volna undoromban.
-Legalább neki hagy ne kelljen végig néznie a mocskos játékodat! - szűrtem fogaim közt a szavakat.
-Ne aggódj ő is élvezni fogja. - Arca az enyém felé közelített, de nem hagytam, hogy megkapja, amit akar. Arcomat elfordítottam és David minden érintésétől rosszul voltam. Undorítóan kezdte el csókolgatni a
nyakamat, miközben a pólómat is lehámozta rólam, majd arcomat erősen összeszorította, hogy ajkamra nyálas csókokat adjon. Fintorogva próbáltam ellenállni minden tettének, sikertelenül, s még egy pofont is kaptam tőle, ami elképesztően fájt. Mikor már tudtam, hogy felesleges ellenállnom erősen ajkamba harapott, mire az vérezni kezdett.
-Jó kislány! - suttogta fülembe. Már épp melltartómtól próbált volna megszabadítani, mikor kivágódott az ajtó és egyszerre vagy tíz ember akart beférkőzni rajta. Ekkor láttam meg az öt ismerős arcot, akik fájdalmasan néztek rám,  míg én ott ültem az ágyon vérző szájjal, teljesen megalázva. Niall ijedtében a szájához kapott. Ekkor David felrángatott az ágyról és olyan erővel szorította össze a kezeimet, hogy összeestem, így a lába elé kerültem. Egy halk, fájdalmas nyögés hagyta el a számat, mire többen is felmordultak az ajtó irányából.
-Azonnal engedd el! - a fiúk egy emberként indultak meg fogva tartóm felé, de míg én előtte tehetetlenül térdeltem, nem tehettek semmit.
-Ne! Nem akarom, hogy titeket is bántson! - mondtam már a könnyeimmel küszködve, mivel David szorítása még mindig nem engedett.
-Hel! - szólított nevemen Louis. Szemében mintha könnyeket véltem volna felfedezni. Ekkor rendőrök jelentek meg az ajtóban és annyira gyorsan történt minden, hogy észre sem vettem mikor Liam leborult elém, és azon volt, hogy engem felállítson. Davidet két rendőr vitte el, majd egy Stevent próbálta meg kituszkolni az ajtón.
-Őt ne vigyék! Ártalmatlan! - szóltam a rendőr után. - Kérem!
-Sajnálom kisasszony, ezt majd a bíróság eldönti! - szólt a rendőr - Szeretné, hogy elvigyük a kórházba?
-Nem. Megleszek, köszönöm. - bólintott, és az összes rendőr eltűnt. Liam talpra segített, és most Zayn fájdalomtól izzó tekintetével találtam szembe magam. Átnyújtotta a ruháimat, majd Niall finoman átölelt. Hirtelen ölelésétől kicsit felszisszentem, mivel mindenem sajgott.
-Ne haragudj! Nagyon fáj?
-Nem, jól vagyok. És ne nézzetek már így! -kérleltem őket.
-Remélem örökre a börtönbe rohad az a szemét!
-Én is. Csak szegény Stevent sajnálom. - Liam kérdően nézett rám. -Segített. - szerencsére nem kérdezősködtek tovább, hagyták, hogy nyugodtan felöltözzem. Szinte minden mozdulat fájt, amit a karommal csináltam, így párszor fel is szisszentem, és sikerült néhány ilyen pillanatot elkapnom, mikor Louisnak eltorzult az arca. Borzalmas volt látni az arcukat, minden fájdalom amit éreztem, visszatükröződött arcvonásaikról. A hazafele út csöndben telt, senki nem akart a pár perccel ezelőttiekről beszélni. A házba lépve ledobtam minden cuccom, és Liam felé fordultam.
-Köszönöm.. hogy megmentettetek. - az erőm teljesen elhagyott, ezáltal Liam karjaiban kötöttem ki, aki nyugtatóan simogatta fejemet.
-Nincs mit köszönnöd! A bátyád vagyok és az a feladatom, hogy vigyázzak rád! Kérsz valamit?
-Egy tea jól esne.
-Oké. Addig zuhanyozz le. - nyomott egy puszit homlokomra, és megfogadva a tanácsát indultam meg a fürdő felé. A ruháimat összetépve dobáltam le a földre. Nem akartam emlékezni semmire, abból, ami ma történt. Talán ez is segít felejteni. A zuhany alá álltam, és hagytam hogy a víz megtámadja a foltokkal teli testemet. Még az is fájt, ahogy a víz érinti a bőrömet.. egyszerűen szánalmasnak éreztem magam. Kimásztam a zuhany alól és valami olyan fölsőt kerestem, ami eltakarja a legtöbb foltomat. Belenéztem a tükörbe, de teljesen más lány nézett vissza rám. Haja gubancokban volt, alsó ajka feldagadt, és lila foltok lepték el a testét. Egy sóhaj kíséretében telepedtem le az ágyam szélére mikor kopogtattak az ajtón. Liamre számítva mosolyogva nyitottam ki azt.
-Louis. - mondtam ki a nevét halkan. Pont neki nem kellett volna ilyen állapotban látnia..
-A tea megérkezett. - nyújtotta át a gőzölgő italt.
-Köszönöm. - beinvitáltam a szobába, majd helyet foglaltunk az ágyon. Szürcsölgetni kezdtem az italt, de Louis folyamatosan rajtam tartotta a tekintetét, ami egy idő után elég zavaró volt.
-Nagyon fáj? - kérdezte halkan. Miután ő is rájött, hogy ennél nagyobb marhaságot nem nagyon kérdezhetett volna, meg rázta a fejét és az ajtó felé indult.
-Louis! - szóltam utána. - Ne menj el!
-Mi? - fordult vissza csillogó szemekkel.
-Maradj itt! Kérlek!